Párizs (részletek)

Magamban hálát adok az égnek, hogy a Le Durerben van szabad asztal hatunknak, Donghyeon és Seongmin viszont ugyanezt hangosan teszi meg. Megértem őket, most már én is annyira éhes vagyok, hogy csak reménykedhetek, hogy képes leszek kulturáltan enni, ahelyett, hogy malacként zabálnék. A srácok megjegyzésén kuncogva lépünk be az étterembe, amely galériaként is megállja a helyét. Odabent meleg fények fogadnak, zöld növények teszik otthonossá a helyiséget, és számtalan Dürer reprodukció lóg a krémszínű falakon. A hosztesz az asztalunkhoz kísér minket, ahol már ott vannak az étlapok, majd kellemes estét kíván, és távozik. Dowoo lesegíti a dzsekimet, majd a festményeket tartalmazó táskával – amit még nem mutattam meg Dowoonak – és a saját zakójával együtt felakasztja a fogasra. Mire megfordul, Seongmin már alám tolta a széket, amin én magam is meglepődök, de szívesen fogadom az udvarias gesztust. Dowoo mellettem foglal helyet, és kissé bűntudatosan nézi az arcomat, melyen elömlik az ülés okozta megkönnyebbülés. – Sajnálom, hogy… Mielőtt még befejezhetné a mondatot, a kezére teszem a kezem. – Nehogy bocsánatot kérj! Imádom a Montmartre-ot, és hálás vagyok, hogy itt lehetek. – Jó, de… – De együtt választottuk ki, mit nézünk meg, és a városnézés amúgy is mindig ilyen. Semmiért sem cserélném el ezt a napot. – Mélyen a szemébe nézek. – Köszönöm, hogy magaddal hoztál. Dowoo a tenyerébe zárja a kezem, és finoman megszorítja. – Én köszönöm, hogy velem vagy. Úgy nézünk egymásra, ahogy munkatársaknak nem volna helyes, de a szívem nagyon is helyesnek tartja, ami történik, mert egyenletesen ver. Csupán az alhasam bizsergése jelzi, hogy többet is érzek, mint hogy minden rendben van így. Ujin hangosan összecsapja az étlap borítóját, mire mi felé kapjuk a fejünket, és ő egyenesen ránk néz. – Na, álljatok neki kaját választani, mert ha miattatok fél órával később jutok a steakemhez, nagyon nem leszek romantikus hangulatban. Donghyeon egyetértőn hümmög, Jinho viszont hangosan nevet, ez a nevetés pedig ragadós. Kuncogva vesszük mi is a kezünkbe az ízléses étlapot. Donghyeon vörösboros kakast rendel, Jinho bouillabaisse-t, egyfajta vegyes halászlét, Dowoo boeuf bourguignont, vörösboros, gyökérzöldséges marhát, Seongmin cassouletet, fehérbabos kacsacomb- és sertés ragut kér, én pedig ratatouille-t választok gratin dauphinois-val, tejszínes, szerecsendiós krumplival. Senki sem kér békacombot, csigát vagy osztrigát, mert, ahogy a srácok fogalmaznak, nem akarnak pepecselni olyasmivel, amivel amúgy sem laknának jól. Szóval maradtak a testes, laktató húsételek. Amíg az ételre várunk, fokhagymás bagettet majszolunk, hozzá könnyű fehérbort kortyolunk. A srácoknak természetesen ezt is meg kell örökíteniük legalább kézi kamerával és fényképen, és ennek már Dowoo sem örül. Egyértelmű, hogy szívesebben élvezné a vacsorát nyugalomban, szabadon, anélkül, hogy mindent dokumentálnia kellene. Ezek a felvételek azonban az egyik dalához készülnek, így nem mondhat ellent. Ujin visszanézi a nála lévő képeket, majd hosszan vizsgálja az egyiket. – Itt aztán nem vagy boldog! Dowoo kinyújtja a kezét, hogy elkérje a kamerát. Én is a készülék kijelzője fölé hajolok, így látom, hogy a „Szeretlek fal”-nál készült portré vonta magára Ujin figyelmét. Az, ahol Dowoo valóban komoly képpel, zsebre dugott kézzel pózol a fal előtt. Dowoo elhúzza a száját. – Ja, itt nem volt minek örülni. – Seongmin kérdőn néz rá, úgyhogy folytatja. – A széthúzáson nincs mitől vigyorogni. – Jó, de ott volt az a rengeteg „szeretlek”. – Mégsem az az üzenet volt hangsúlyos. És igazuk is van az alkotóknak. Az emberek többsége nem kapcsolódik. Nem tudnak, nem tudunk igazán kapcsolódni. A „szeretlek” sem jelent többet üres ígéretnél. Csak nagyon ritkán mondjuk szívből, és ez rohadtul lehangoló, nem gondolod? Hiába van leírva legalább háromszázszor. Abból szerinted hány volt igaz? – A szerelem sokszor hazugság. – Ért egyet Donghyeon. – De én nem csak a szerelemről beszélek. Szeretni nem csak nőt szoktunk. A családunkat, a barátainkat, bárkit, aki igazán közel kerül hozzánk. És akkor mondogatjuk, de van mögötte igazi tartalom? Ha a haver arra kér hajnali háromkor, hogy öltözz, és menj segíteni neki, mész kérdés nélkül, mert szereted? De nem is ez a jó példa. – Mindegy, értem, mire akarsz kilyukadni. Dowoo bólint, és nem keresgéli tovább a példákat. A gondolataiba merül, és csak nehezen szólal meg újra. – Mindig azt gondoltam magamról, hogy tudok szeretni, de ott… Ott elgondolkodtam rajta, hogy ez tényleg így van-e. És ha nem, hogyan tudnék változtatni rajta? Hogyan szerethetnék jobban? Hogyan tölthetném meg igaz szeretettel a környezetemet? És hogyan érhetném el, hogy mások is kinyissák a szívüket? – Zavartan piszkálja a körmét, félrebillenti a fejét, és félszegen mosolyog. – Tudom, ezt érzelgősnek találjátok. A srácok megvonják a vállukat, Dowoo iszik egy korty bort, én pedig csak bámulom őt. Szó szerint nem olyan látványosan, átvitt értelemben azonban tényleg, igazán bámulom őt. Felnézek rá az őszinteségéért, a gondolataiért, a jobbító szándékáért és azért, hogy képes és hajlandó megkérdőjelezni saját magát. Azért, mert jobb ember szeretne lenni. Ezt már rég megfigyeltem rajta: folyton azt keresi, hogyan lehetne jobb, hogyan szerezhetne még több örömet másoknak. Már csak azt szeretném, hogy a saját öröme legalább ennyire fontos legyen a számára. Egyúttal azt is az eszembe juttatja, miért szeretek beszélgetni vele. Hogy nem az a felszínes valaki, akinek sokan gondolják. Emlékeztet rá, hogy nem csak a vidám arcát szeretem, hanem ezt a komoly, felelősségteljes énjét is. És most már legalább tudom, miért zárkózott annyira magába, amikor elhagytuk a falat. – Azért azt ne vedd magadra, hogy mások befogadják-e a szeretetet. Az az ő dolguk, és nekik kell megküzdeni vele, ha be vannak zárkózva. Szerintem a legtöbb, amit tehetsz, amit mind tehetünk, hogy megpróbálunk őszinte figyelemmel és törődéssel fordulni mindenkihez, és arra törekszünk, hogy jó érzéseket hagyjunk magunk után másokban. De nem a saját kárunkra. Először saját magunkat kéne szeretnünk, nem? Különben hogyan tudnánk másokat szeretni? Szóval, valahogy így. Most én érzem magam kínosan, mert az az érzésem, hogy papolok, pedig senki sem kért rá. Jinho azonban egyetértően bólint, Seongmin is elgondolkodva néz rám, aztán helyeslően hümmög. A másik két srác inkább a borával és a bagettel tartja a szemkontaktust. Szerencsére ekkor megérkeznek az ételek, úgyhogy senki sem torkol le, bár, most már nem is gondolom, hogy bárki erre készült volna. Dowoo az egyetlen, akinek nem vonja el azonnal a figyelmét a vacsorája ínycsiklandó illata és látványa. Ő még átható pillantással engem néz, majd hozzám hajol, és megpuszilja a halántékom. – Köszönöm! – suttogja. Úgy érzem, most nem tudnék megszólalni, úgyhogy inkább végigsimítok a karján. Amikor a tányéromhoz fordulok, találkozik a pillantásom Jinho mosolygós tekintetével. A szememet forgatom, de azért a szám sarka felfelé görbül. Végül is hiába tagadnánk, azt hiszem, hogy Dowoo és köztem nincs gond a szeretettel, és az már mindegy is, hogy az milyen formában nyilvánul meg. Az ételeket most is mind kóstolgatják, engem kivéve, viszont én is megosztom a burgonyát és a zöldségragut a többiekkel. Először hozzá sem akartak nyúlni, mondván, én így sem eszem tápláló ételeket, amin szívből nevettem, aztán rámutattam az adagokra, úgyhogy most ők is bele-beleesznek az vacsorámba. Szeretem ezeket a közös étkezéseket, egészen olyan, mintha igazi családban lennék, sőt, még olyanabb. A saját családommal sosem csináltam ilyesmit, talán azért is esik ennyire jól az osztozkodás most. Sokkal jobban esik, mintha finomabb is volna így az étel. Dowoo megtörli az arcomat a szalvétájával, amikor a ratatouille leve végigfolyik az államon, és éppen a szép fehér ruhámra készül lecsöppenni. Mindketten kuncogunk, de nekem nem is feltétlenül a figyelmessége tetszik a leginkább, hanem az, hogy ebből nem csinál ügyet, hogy nem látom rajta, hogy zavarná, ha nem eszem szépen. És azt sem mondhatom, hogy a srácok ferdén néznének rám. Annyira jó érzés, hogy szabadon önmagam lehetek mellettük, hogy nem kell feszengenem és megfelelnem egyedüli nőként a társaságban! Megegyezünk, hogy mindenki másfajta desszertet kér, és azokat megosztjuk hatunk között, így érkezik vaníliás créme brulée, többrétegű opera framboise, almás-karamelles tartre tatin, csokoládé szuflé, gesztenyés Mont Blanc és eclair fánk. Ezeknek külön hagytam helyet, mert válogatás közben elkapott az édesség iránti vágy, és most tűkön ülve várom, hogy kihozzák őket. Nem is csalódom: a créme brulée édes és krémes, az opera finom gyümölcsös, a pite egyszerre savanykás és édes a karamelltől, a szuflét pont eltalálták, így nem tömény, a csokoládé íze mégis kitöröl minden más ízélményt a fejemből, a gesztenyét minden mennyiségben imádom, így a Mont Blanc, a tejszínhabbal igazi mennyország, és mindezt a krémes-habos-csokolédés eclair koronázza meg. Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani, melyik ízlik a leginkább, de úgy tűnik, Dowoo helyettem is tudja, mert a gesztenyéből és a fánkból kimenti nekem az utolsó falatokat, mielőtt a fiúk felfalnák. Kérdőn nézek rá, mire ő mosolyogva megvonja a vállát. – Az arcod mindent elárult. Ahogy lehunytad a szemed és elégedetten mosolyogtál, miközben ezeket kóstoltad. Lehet, hogy elpirulok, mert ilyesmit megfigyelt rajtam, de az biztos, hogy a mosolyom és a tekintetem, mely talán elárulja, hogy nagyon tudnám szeretni ezt a férfit, őszinte. – Köszönöm! – mondom, és belekanalazok a maradék gesztenyébe. Dowoo figyeli, ahogy a számhoz emelem a kanalat, és bár én eszem a finomságot, ő nyalja meg az ajkát. Ahogy találkozik a tekintetünk, zavart mosoly jelenik meg a szája szegletében, és inkább elkapja a pillantását, de mintha azonnal meggondolná magát, újra engem néz. Jól is esne a figyelme, szívesen folytatnám a vele való flörtölést, de a többiek jelenléte feszélyez, így inkább kettévágom a maradék krémes fánkot, és az egyik felét Dowoo szájához emelem, hogy helyettem az édességgel foglalkozzon. Amúgy is meg akartam felezni vele, mert azt meg én láttam, hogy neki az eclair ízlik a legjobban, de így legalább talán a figyelmét is elterelhetem. Először nem akarja elfogadni, de nem hagyom békén. Amikor finoman lehúzza a desszertet a kanálról, és az eltűnik telt ajka mögött, ráadásul alig hallhatóan felnyög az elégedettségtől, rájövök, hogy már megint öngólt rúgtam. Szó nélkül fordulok el, lenyalom a kanalat, ami az előbb még az ő szájában volt, és éppen, amikor ráeszmélek, mit csinálok, megérzem magamon a többiek pillantását. Jinho és Seongmin úgy néz ránk, hogy biztosan tudjuk, végignézték az egész jelenetet, és nagyon jól szórakoznak. Mit tehetnék? Úgy csinálok, mintha semmi sem történt volna, és szép lassan eltüntetem a krémes édességek maradékát, míg Dowoo egy pohár bor mögé rejti a mosolyát. Most pedig tele vagyok. Esküszöm, mozdulni sem tudok, pedig a srácok már szedelőzködnek, mert még mindig van mit várni. Én meg már azt hittem, az esténk itt ér véget. – Mit gondolsz, bírják még a lábaid? – kérdezi Dowoo, mialatt a kezembe teszi az ajándéktasakot. Felsegítené a dzsekimet is, de egyelőre elutasítom. Kimelegedtem az ételektől. – A lábaim biztos. De a hasam! – Két tenyeremmel végigsimítom enyhén domborodó pocakom, ő pedig elneveti magát. Látom a mozdulatot, amivel magához húzna egy puszira, de szerencsére – vagy nem – meggondolja magát. – A hasad pont jó úgy, ahogy van – mondja aztán halkabban. Tenyere megtalálja a helyét a derekamon, és kivezet az étteremből. – Gyere, vár a meglepetés. – Meglepetés? – Egy olyan program, ami eredetileg nem volt betervezve, de örülök, hogy mégis így alakítottuk a napot. Te adtad hozzá az ötletet. Ne agyalj! – kuncog, amikor meglátja az arckifejezésemet, majd elhelyezkedik mellettem az autóban, amely elénk jött az étteremig. Úgy döntünk, már nem megyünk vissza a Moulin Rouge-hoz, nem érezzük, hogy megérné a neonvilágítás a kerülőt. Már fél tíz van, és még mindig van látnivaló. (...) Tíz perc múlva már újra a Szajna túloldalán vagyunk, egészen közel a folyóhoz, ami azt illeti. A BMW egy kis utcában, egy zenés mulató előtt áll, a falra függesztett piros neonfelirat hirdeti, ez a CAVEAU de la HAUCHETTE, egy jó hírű jazzklub. A homlokzaton is visszaköszön a neonfény, itt táncoló alakokat látok, a terméskőnek tűnő falak között hamis gázlámpa világít, a boltíves bejáratot pedig meleg színű fa keretezi. Azonnal eszembe jut a reggeli intermezzónk Dvwn dalával és a megjegyzésekkel a jazzről. Magam előtt látom Dowoo akkori kifürkészhetetlen tekintetét és titokzatos mosolyát is. Szinte biztos vagyok benne, hogy akkor fogant meg benne az ötlet, hogy este eljöjjünk ide. És ezek szerint már akkor tudta, hogy vele fogom tölteni a napot, de legalábbis tervezte, hogy magával hoz. Ez valamiért jó érzéssel tölt el; mindez arra utal, hogy… Igazából fogalmam sincs, mire utal, hacsak arra nem, hogy Dowoo tényleg szívesen tölti velem az idejét, és szeret olyan dolgokkal, programokkal meglepni, amikről tudja, hogy örömet okoznak. A dzsekimet szorongatva felnézek rá, és széles mosoly ömlik el az arcomon, amit ő megsokszorozva viszonoz, majd megsimogatja az arcom ott, ahol valószínűleg most is látszik az egy szem, halvány gödröcském. – Ugye, tudod, hogy táncolni viszont nem tudok. Főleg jazzre. Figyelem, ahogy a mosolya huncuttá válik, és ráharap az ajkára. – Majd megoldjuk. Egyébként annyira én sem vagyok ász. Nem tudom, ezt elhiggyem-e, de nem is fontos. Belekarolok, és a srácok körében belépünk a fülledt klubba. Odabent nyers téglás falak, meleg sárga fényt ontó lámpák, alkoholgőz, megannyi jókedvű táncos, harsány nevetés és még hangosabb élő jazz fogad. Igazi pincehangulat, piros bőrkanapék, bent is neonfelirat és tágas tánctér a székek és asztalok között. Első pillantásra ez a Caveau de la Hauchette. Másodikra már ennél jóval több. A jó hangulat minket is hamar magával ragad. Találunk magunknak asztalt, és néhány perc elteltével az italok is mind előttünk sorakoznak. Én csak kortyolgatok egy pohár gin-tonikot, aztán inkább Dowoo kólájából szürcsölök, az italomat pedig odaadom Ujinnek. Most még csak ücsörgünk, és hagyjuk, hogy a jazz átjárjon minket, a csontjainkig hatoljon és megtöltse a szívünket. A lábam a ritmust veri az asztal alatt, a vállam előre-hátra mozog, és elragadtatottan figyelem a jobbnál jobb táncosokat. Irigylem őket, hogy ilyen könnyed, mégis tüzes mozdulatokkal ropják, hogy nem gondolkodnak, csak élvezik a pillanatot. Látom, hogy vannak közöttük zöldfülűek is, mint én, és ők is bátran próbálgatják a lépéseket, és ha el is tévesztik, nevetnek, majd tovább táncolnak. Néhány nő korhű frizurát, sminket és ruhát visel, és valóban, tudják is viselni ezeket. Mintha visszacsöppentünk volna a ’30-as évekbe, imádom! Úgy érzem, ma este én sem lógnék ki közülük nagyon, ha mégis, az csupán a kétballábam miatt volna. Dowoo szótlanul mosolyog, és engem figyel. Látom a szemében, hogy a megfelelő alkalomra vár, hogy a tánctérre vihessen magával, de még hagyja, hogy oldódjam. Azt hiszem. Nem merem megkérdezni, mire gondol, miközben így bámul. Úgy, hogy a szívem gyorsabban ver, és a bőröm, az egész testem átforrósodik. Muszáj innom egy kicsit, de a szívószál éppen az ő szájában van. Amikor észreveszi, hogy az italra várok, felém nyújtja, és lassan pislogva végignézi, ahogy az ajkam közé veszem a szívószálat. Aztán a tarkóját dörzsölve és kínjában vigyorogva inkább a tánctér felé fordul. Jinho hangosan nevet, ő már nem szomjas, és kattint egyet a gépével, Seongmin azonban kiveszi a kezéből a készüléket. – Szerintem mára elég anyagunk van. Most már csak érezzük jól magunkat, őket meg hagyjuk végre élni. Hálásan pillantok rá, ő viszont úgy tesz, mintha nem venné észre. Nekem így is jó, akkor is örülök, hogy végre szabadabban mozoghatunk. Ekkor az asztalunkhoz lép egy átizzadt inget viselő, magas, jóképű férfi, és felém nyújtja a kezét. Nemet intek a fejemmel, de nem azért, mert nincs kedvem táncolni. Nagyon is megjött hozzá a kedvem, de Dowoohoz akarok hozzásimulni a parketten. Az idegen férfi még próbálkozik egy kicsit, de nem állok kötélnek. Dowoo szenvtelenül nézi végig a jelenetet. Az az érzésem, hogy ha ahhoz volna kedvem, hagyná, hogy valaki mással táncoljak, és ez jó érzéssel tölt el. Azt is érzem azonban, hogy egyikünk sem volna igazán boldog, ha tényleg más karjába simulnék. Dowoo most közelebb hajol hozzám, az egyik előrehulló tincse a halántékomat csiklandozza, ahogy suttog, és mélyen a szemembe néz. – Velem sem szeretnél táncolni? Elmosolyodom. Csak erre vártam. – De. Veled nagyon szeretnék táncolni. Most az ő arcán ragyog fel egy mosoly, a kedvenc mosolyom, pillantása körbejárja az arcom, egy leheletnyivel közelebb hajol, nekem pedig elakad a lélegzetem. Aztán mégis inkább a kezét nyújtja, és talpra állít. A zenekar Ella Fitzgerald Stairway to the Starsját játssza. Dowoo magához húz, jobbomat a tenyerébe zárja, bal kezemet a vállára helyezi, és szabad tenyerét a hátamra simítja, így vezet. Meglep, hogy tud vezetni, engem sosem lehet. Ezért sem szoktam párban táncolni. Meg persze az ügyetlenségem miatt. Dowoo ölelésében azonban mintha ez is semmivé foszlott volna; én is a ritmusra lépek, és nem Dowoo lábára. Tekintetünk összekapcsolódik, és megszűnik a külvilág. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, nem hasonlítgatom magam másokhoz, már csak azért sem, mert Dowoo tekintetéből azt olvasom ki, hogy én vagyok az egyetlen nő a teremben. Az egyetlen, akit lát, akit érzékel, akinek az ujjait összefűzi a sajátjával. Az én világom is csak az ő sötét szemére szűkül, az ajkára és a rajta ülő anyajegyre, melyet egész nap igyekeztem figyelmen kívül hagyni, az ölelő karjára, cirógató ujjaira, halvány mosolyára. Teljes valójában érzékelem őt, mégis úgy tetszik, hogy túlságosan távol van tőlem. Megszüntetem a köztünk lévő fél lépés távolságot, a két lába közé lépek, hogy szorosan egymás mellett legyünk. Combunk most összesimul, csípője a hasamnak feszül. Egy kicsit még megtámasztom az állam a mellkasán, úgy nézek fel rá; megnyalja az ajkát, de már formálódik is az a mosoly, amit imádok látni rajta, és ami engem is mindig mosolyra késztet, aztán az arcom a mellkasára hajtom, és lehunyt szemmel élvezem ezeket az édes pillanatokat. Dowoo a homlokomhoz simítja az állát, lassan forgat. Aztán a ritmus változik, egy gyorsabb dal következik, és mi egy kicsit újra eltávolodunk, de nem engedjük el egymást. A magunk módján táncolunk, nagyokat kacagunk, Dowoo kipörget, már gyöngyözik az izzadság a bőrömön, de eszünk ágában sincs abbahagyni a táncot. Nagyot sikítok, amikor Dowoo megforgat, füttyszót és tapsot is hallok, biztató hangok keverednek kacagásunkkal. Még sosem éreztem ennyire jól magam. Azt kívánom, hogy sose érjen véget ez az este, és Dowoo keze még sokáig fogja így az enyémet. Dowoo szeretettel letörli a verejtéket az arcomról, majd a bárhoz kormányoz, hogy innivalót rendeljünk. Keze végig a derekamon pihen, én a vállának dőlök, míg kinyitják az üveges kóláinkat, majd visszaülünk az asztalunkhoz. Dowoo elnyílt szájjal, vidáman nézi, ahogy egy húzásra felhajtom a kóla felét, aztán nagyot sóhajtva lerakom magam elé az üveget. Vigyorog, amikor játékosan meghuzigálja a fonatom végét, majd végigsimít a hajamon. Ujjai a nyakamat is érintik, mielőtt elengedne. A vállának támaszkodom, úgy nézem az elcsigázott asztaltársaságot. Seongmint viszont nem látom közöttük. Jinho a tánctérre mutat, ahol Seongmin egy szőke, telt idomú lányt forgat. Mondanám, hogy meglep, hogy így látom őt, de igazából nagyon is illik hozzá ez a fesztelen könnyedség. Valódi sármőr, csak eddig nem így néztem rá. Ujin megjegyzi Dowoonak, hogy lefotózott minket tánc közben a Leicával, és ettől kedves mosoly jelenik meg Dowoo arcán. Ezt én sem bánom. A Leica Dowoo személyes emlékeit őrzi, és örülök, hogy a közös perceink is helyet kapnak közöttük. Donghyeon ásít, a szeme majd’ leragad. Összenézek Dowooval. Még nem szeretnék menni, még nem vagyok kész, hogy búcsút vegyek ettől a csodás naptól, de nem akarom, hogy miattam, miattunk mások is éjszakázzanak. Igaz, hogy még csak negyed tizenkettő van, de holnap hajnali hatra már a reptéren kell lennünk. (...) Seongmin visszaül az asztalunkhoz a szőkével, tört angolsággal suttognak egymásnak, de nincs szükségük nagy nyelvtudásra. Ahelyett, hogy vesztegetnék a kevés időt, ami Párizsban adatott nekünk, a dolgok közepébe vágnak. Muszáj elfordítanom róluk a tekintetem, annyira mélyen elmerülnek egymás szájában. Dowoo is zavarban van, de tetszik neki, amit lát. Igazából mindkettőnknek tetszik. Összenevetünk, aztán Dowoo felállít, és maga után húz a parkettre. Imádok táncolni vele! Imádom, hogy közel lehetek hozzá, imádom, hogy türelemmel tanít azokra a mozdulatokra, amiket nem tudok. Imádom, hogy megállás nélkül nevet, és én is ezt teszem. Imádom, ahogy pörgés után azonnal visszahúz magához, és imádom, hogy úgy néz rám, mintha sosem látott, és sosem kívánt volna szebbet. Igen, kíván, ezt üzeni minden érintése, minden pillantása, az, ahogy megnyalja az ajkát, amikor néz. Mégsem tolakodó, semmit sem erőltet, meg sem próbál a szokásosnál közelebb férkőzni hozzám. Ez egy kicsit frusztrál, mert, gondolom, mondanom sem kell, hogy én legalább ennyire kívánom őt, de inkább örülök, hogy nem rohan le. (...) Megint nagyon kimelegedtem, de nem bánom, mert igazán jól érzem magam. Most ismét egy lassú, Billy Holiday dalra andalgunk, egymás karjába simulunk, arcom Dowoo szíve fölé fektetem, tenyerem a hátán szintén a szíve magasságában tartom. A nyirkos ingen át érzem a szívverését az arcom és a tenyerem alatt is. Megnyugtató, és valahogy nagyon intim. Olyan, mintha a kezemben tartanám a szívét, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok. Gondolkodás nélkül a mellkasa felé fordulok, és lágy, szeretetteljes puszit nyomok az ingjére azon a ponton, ahol a szívverését érzem, aztán újra az arcommal simulok hozzá. Közben a kezem is azt a tenyérnyi helyet cirógatja a hátán, ahol a legerősebb a dübörgés. Dowoo ölelése szorosabb, szívdobogásának üteme sokkal gyorsabb. Felpillantok rá, és vegyes érzelmeket olvasok le az arcáról: hitetlenséget és meleg szeretetet. Hát, talán furcsa, amit csináltam, de annyira jó érzéssel töltött el! Elmosolyodom, és visszakucorodom az ölelésébe, amely szorosabb már nem is lehetne

Mindig

 Egy kis szösszenet Valentin-nap alkalmából. :)

Délután fél öt van, az utcán fázósan összehúzzák magukat az emberek, és én az új kedvenc kávézóm egyik hangulatos asztalánál melegszem. Bal kezemet egy gőzölgő, kókusztejes, fahéjas kakaó bögréje köré fonom, míg jobbommal az előttem heverő naplómba írok. Ez is az új szokásaim egyike: munka után egyedül, vagy valamelyik új kollégámmal beülök egy kávézóba, és naplót írok vagy beszélgetek. Mindkettőt egyformán szeretem, mármint a jó társaságot, és a csendes elmélkedést is. Olykor előveszek egy könyvet, és azt olvasom, míg elfogy a meleg ital, vagy csak kibámulok az ablakon, és az utcán sietősen elhaladó alakokat figyelem. Amikor megérkezik a tavasz, talán majd kiülök a kávézó teraszára, és ott élvezem a nap első igazán melengető sugarait. Most azonban jól érzem magam idebent a kávé és a sütemény illatban, a beszélgetés halk morajában, melyet ki tudok zárni, hogy a gondolataimat és érzéseimet vizsgáljam.

A fiatal pincér fiú letesz elém egy szelet orosz krémtortát, és kedvesen rám mosolyog. Pillantása elidőzik az arcomon, majd az egész, asztalnál ülő alakomat a látóterébe helyezi, és újra elmosolyodik. Magabiztos, de nem tolakodó, és én visszamosolygok, bár ez inkább kedves gesztus a részemről, mint bátorítás. Azért persze jólesik az elismerő pillantás, hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Nagyon-nagyon jólesik. Tettem is érte, hogy csinos legyek, leginkább magamnak, de azért nincs abban semmi rossz, ha az ember lánya másoknak is tetszik. Korábban nem érdekelt, mit gondolnak a külsőmről, vagyis inkább nem akartam tenni azért, hogy jobb véleménnyel legyenek rólam mások, de ez már a múlté. Jól akartam érezni magam a bőrömben, ezért változtattam néhány szokásomon. Most például az alakomra simuló, skótkockás gyapjúszoknyát, feszes, fehér garbót, blézert és fekete lovaglócsizmát viselek, ami korábban sosem fordulhatott volna elő. A frizurám még tart – egyáltalán: van frizurám, nem csak a sima lófarok a tarkómon! –, és leheletnyi smink emeli ki a vonásaimat. Már nem számítok igazán fiatalnak, de a testem újra feszes, csinos vagyok, és ez elégedettséggel tölt el. Többé nem sütöm le a szemem, miközben a metrón utazom, és nem kutatom folyton, mi lehet rajtam fura, ha valaki tekintete egy másodpercnél tovább tapad rám.

A naplómba éppen azokat a dolgokat vezetem fel tételesen, amikért hálás lehetek, és vagyok is. (...)

Igazából egyre inkább azt érzem, hogy az életem a helyére került, vagy én kerültem a helyemre az élet útvesztőjében. Már nem is érzem útvesztőnek, inkább egy jó kis túrának, amiben akadnak kaptatók és pihenőhelyek is gyönyörű kilátással, aztán jön egy simább, egyenesebb szakasz, majd újra a lábam elé kell néznem, nehogy megcsússzak és visszaessek pár métert. Mostanában azért több az egyenes szakasz és a csodás kilátóhely, amiért végtelenül hálás vagyok.

A villámmal levágok egy falatot a krémes tortából, és élvezem, ahogy a tejszínhab szétolvad a számban. Mennyei a süti, pár perc alatt be tudnám falni, de inkább lassan eszem, hogy tovább tartson. Néha kortyolok hozzá a kakaómból, de jobban szeretem, amikor meg tudom különböztetni a vanília és a csokoládé ízét.

Végeztem a naplóírással, a torta is elfogyott, csak a langyos kakaómat ízlelgetem, miközben hagyom, hogy a kávézó lágy lounge zenéje elringasson. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is kávéházba fogok járni, csinosan fogok öltözni és őszintén, igazán jól fogom magam érezni a bőrömben, most mégis így van, és tetszik az új életem. Már csak a nagybetűs SZERELEM hiányzik.

Odakint besötétedett, felkapcsolták az utcai világítást, a járókelők pedig még jobban behúzzák a nyakukat, és még gyorsabban sietnek az otthonuk melegébe. Vagy máshova, csak ne legyenek a nyirkos, hideg, szürke városban, védtelenül. Aztán az egyik lámpa fénykörében észreveszem, hogy nagy pelyhekben szállingózik a hó, és ettől valahogy feldobódom.

Elrakom a naplómat, magam köré tekerem a vastag, puha és meleg sálat, belebújok hosszú szövetkabátomba, és táskámmal a vállamon kilépek a kávézóból. A fagy azonnal megérinti az arcomat és a lábamat, de nem akarom én is úgy összehúzni magam, mint mindenki más. Arra gondolok, hogy idén még egyszer sem élveztem a friss havat, mindig inkább hazamenekültem előle, de ezúttal kivételt tehetnék. Úgysincs otthon semmi dolgom, hát miért ne sétálhatnék a csendes hóesésben?

Keresek egy meghittebb utcácskát, hogy kikerüljek a hömpölygő gyalogos forgalomból és a közlekedés zajából, és nyugodtan átadhassam magam a tél utolsó délutánjainak egyikének. Hamar átfagyok – többek között ezért sem jártam korábban szoknyában –, de nem hagyom, hogy ez a kedvemet szegje. Egy eldugott kis presszónál forralt bort árulnak, hát veszek egy pohárral. Mindkét kezemet rásimítom a forró pohárra, amitől persze először még jobban kiráz a hideg, aztán az első korttyal – szintén természetesen – megégetem a nyelvemet, de a bor finom, fűszeres, és bár az ízlelőbimbóim egy része használhatatlanná vált, jólesik a forró ital. Arrébb sétálok, és a hópelyhek lassú alászállását figyelem. Olyan szép és békés minden: az utca, az emberek, a hóesés, én magam is. Az ég felé fordítom az arcom, és hagyom, hogy a súlytalan pelyhek nesztelenül megüljenek a szempillámon, az orromon, az ajkamon. Azt képzelem, hogy én is ilyen nyugodt hópihe vagyok, aztán pedig azt, hogy addig állok itt, míg a hó befed, de ez bolondság, és magamon vigyorogva kinyitom a szemem. A fehér pöttyök még mindig az arcom felé vitorláznak, én pedig teszek néhány lépést hátrafelé, majd nem törődve a külvilággal, egyik karomat kitárva körbeforgok. Vagyis csak forognék, de a kitárt karom beleütközik egy testbe, és megtorpanok. Ellenőrzöm, hogy nem öntöttem-e le magam a borral, és miután megnyugszom, szabadkozva nézek fel a magas férfire. Kezében egy Nikonnal bámul le rám, és a csuklómat fogja, hogy biztos legyen benne, nem esem el az ütközéstől. Rám mosolyog, amitől elővillan kissé szabálytalan, fehér fogsora, és fejével a borom felé biccent.

– Vigyázni kell vele, hamar megárt.

– Tudom, de nem ezért… Csak nem figyeltem. Vagyis a hóesést néztem, nem azt, hogy van-e valaki körülöttem. Még egyszer elnézést!

Sötét szeme elkeskenyedik és felragyog, ahogy kiszélesedik a mosolya.

– Nem a maga hibája. Én is a hóesést fotóztam, másra nem figyeltem. – Közben elengedi a csuklómat, és felfelé néz. – Gyönyörű, nem igaz?

Én is elmosolyodom, és bólintok.

– Tudja, maga is… Mármint… – Zavartan elneveti magát, és lesüti a szemét. Aranyosnak találom. Kölyökképű, pedig határozottan nem kisfiú már. – Jól mutat a hóesésben. Megengedné, hogy lefotózzam? Tudom, szokatlan kérés, és ijesztő is lehet. – Megint lesüti a szemét, most már határozottan kínosan érzi magát, én pedig kedvtelve nézem megnyerő vonásait és kisfiús, félszeg mosolyát. – Felejtse el! Nem lett volna szabad erre kérnem. – Megvonja a vállát. – Végül is, kéjenc vagy gyilkos is lehetek.

Belekortyolok a boromba, de közben őt nézem, a mozdulatait, a mimikáját, a tekintetét. Általában elég jól mérem fel az embereket, és benne semmi ijesztőt nem találok. Mégis meglep, amikor nem ellenkezek.

– Utálom, ha fotóznak, és nem is vagyok fotogén, de ha megmutatja, milyen képeket készített eddig, talán rólam is lőhet néhányat, ha ez annyira fontos magának.

Meglepődik, majd telt, íves ajkát összeszorítja és grimaszol.

– Szívesen megmutatnám őket, de ez analóg kamera, filmmel, meg minden. – Közben lemondóan beszívja a levegőt, és felém nyújtja a készüléket, hogy lássam, nem hazudik.

Szótlanul nézzük egymást, ő ismét mosolyog, én lefelé ívelő szemét nézem, hosszú, egyenes szempilláit, melyeken megtapadnak a hópelyhek. Nem tehetek róla, egyszerűen rendes képe van. Oké, igazából kedves arcú, és szimpatikus. Viszonzom a mosolyát.

– Rendben, készítse el a képeit, de én szóltam: nagyon bénán nézek ki a fotókon. És nekem is küldje el őket valahogy! És most mondja, mit csináljak?

Elkerekedik a szeme, aztán megint jön az az édes mosoly – egyszer talán ez lesz a vesztem –, majd eleinte félénken, de egyre lelkesebben instruál. Nézzek az ég felé, fordítsam az arcom az utcai lámpa fényébe, miközben hullik rám a hó, fogjam két kézre a gőzölgő poharat, és hajoljak fölé. Nem feszíti túl a húrt, nem csinál sok képet. Amikor végez, visszasétálok hozzá, és megkérdezem, hogy magáról nem szeretne-e néhányat. Hálásan bólint, és megmutatja, hogyan használjam a gépet. Amilyen jó pózokat vesz fel, róla biztosan klassz képek készülnek, még az én kezemmel is. Bár a fotózásban nem vagyok annyira béna, csak a lencse túloldalán nem remekelek.

– Köszönöm! – mondja, amikor átveszi a Nikont, és hosszú pántját a vállára akasztja. Némán állunk egymás mellett, én a boromat iszogatom, és a fehér takaróba burkolózó utcát, a házakat nézzük. Szép. Ez a férfi is az. Nem a klasszikus görög szobor-szerű szépség, de határozottan van benne valami. Melegség sugárzik a mosolyából és a pillantásából, és azon kapom magam, hogy szeretném megismerni. Lépni persze nem merek. Még állunk ott néhány percig, a gondolatainkba merülünk és nézzük a havazást, aztán ő megrázkódik. – Teljesen átfagytam. Van kedve meginni még valamit, amíg átmelegszünk? És valamilyen elérhetőséget is adhatna, ahova elküldhetem a képeket.

Megkönnyebbülve bólintok, és visszasétálunk a presszóhoz. Tenyere a hátamra simul, amikor bekísér, és udvariasan leültet az egyik asztalhoz. Elveszi a kabátomat is, felakasztja, majd mellé kerül az övé is a svájcisapkájával együtt. Beletúr fekete hajába, és néhány tincs a homlokába hullik. Az orra hegye még piros a hidegtől, de a bőre majdnem olyan sötét árnyalatú, mint az olvasztott cukor, és szinte hibátlan. Amíg odamegy a pulthoz rendelni, én vászonnadrágba és garbóba bujtatott, vékony, magas alakját nézem. Igazából nincs benne semmi különös, engem mégis vonz benne valami. A mosolya biztosan, ami most, hogy leült velem szemben, már nem is kisfiús, inkább kedves. Aztán, ahogy beszél, elneveti magát, és összeráncolja az orrát, nekem pedig melegség járja át a szívemet. Ez kicsit aggaszt, de inkább nem gondolkodom a dolgon.

Felajánlom, hogy tegeződjünk, így sokkal bensőségesebbé válik a beszélgetésünk, de azért nem túlzottan. Egy kicsit mesél magáról, aztán rólam kérdez, de nem feszegetünk kínos témákat. Tud komoly lenni, majd mond valami vicceset, amin mindketten hangosan nevetünk. Figyelmesen hallgat, és értékeli az én humoromat is. Nagyon sokat nevetünk, még többet mosolygunk, olykor pedig elmélyedünk egymás tekintetében. Olyankor úgy érzem, mintha a vesémbe látna, majd kedvesen elmosolyodik, vagy megnyalja az ajkát, hogy aztán beharapja azt, de közben is figyel arra, amit mondok. Érdekes ember, és alig másfél órányi beszélgetés után úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Megadtam neki az e-mail címemet, hogy oda küldje majd a képeket. Legalább úgy érezhetem, mintha bármikor elérhetne, de nem számítok rá, hogy a fotókon kívül más miatt is keresne. Csak reménykedem egy picit.

Felsegíti a kabátomat, az ő fekete tincsei is újra eltűnnek a sapka alatt, és már kint is vagyunk a hólepte esti utcán. Felajánlja, hogy elkísér a metró megállóig, úgyhogy most egymás mellett sétálunk. Megállás nélkül havazik, de már nem olyan szelíden. Szúrja a bőrömet, amikor az arcomba csapódik, mégsem gyorsítok a lépteimen, és úgy látom, neki sem sietős. Még mindig beszélgetünk, amikor elérjük a metró lejáratát, ám ahelyett, hogy elbúcsúznánk, félreállunk, és folytatjuk a megkezdett mondatot. Majd újabb és újabb mondatokat kezdünk és fejezünk be, és továbbra sem érzem, hogy mennem kéne. Közel állunk egymáshoz, hogy mások elférjenek tőlünk, néha egészen magához húz, amikor úgy látja, valaki nekem ütközhetne. Először még hátraléptem utána, másodjára már ott maradtam, pedig így hátra kell döntenem a fejem, hogy felnézhessek rá – épp csak a válláig érek –, és az ő karja is a derekamon marad. Csillogó tekintete bejárja az arcomat, és úgy érzem, mintha megsimogatott volna. Nagyon fázom, belül mégis melegség járja át a testem.

– Biztosan átfagytál, de… – Beharapja az ajkát, fejét félrebillenti, és megjelenik az a félénk mosolya. – Nincs kedved lesétálni még egy megállót?

– De, van – mondom, és megkönnyebbülök. Nem is vettem észre, hogy eddig szinte bent tartottam a levegőt az elválás felett érzett csalódás miatt. Ő is mintha fellélegezne, és a félszegségét felváltják a finoman férfias vonások. Az én ajkam is felfelé görbül.

Lassan elindulunk a következő megálló felé, és újra felvesszük a beszélgetés fonalát. Érdekesnek találom, hogy mennyire fesztelennek érzem magam, és talán éppen ez az egyik oka, hogy annyira szeretnék még többet vele lenni. Alig teszünk meg néhány métert, megállunk a zebránál, ahol piros a lámpa. Az állásinterjúmról mesélek, ami nem valami izgalmas téma, de látom, hogy érdeklődve figyel, néha bele is kérdez. Az egyik ilyen kérdésére válaszolok, amikor ő bólogat, és megérzem hosszú, vékony ujjait az enyémek között. Finoman játszik az ujjbegyeimmel, újabb kérdést tesz fel, és figyelmesen hallgatja a válaszomat, ám közben a tekintetemet is kíváncsian fürkészi, hogy kiolvassa belőle, vajon messzire ment-e. Nem ment messzire. Folytatom a válaszomat, és csak halványan, szinte csak magamnak mosolygok, ahogy közben összefűzöm az ujjainkat. Ő egy pillanatra finoman megszorítja a kezemet, szeme vidáman felragyog, majd lazán összekulcsolt kézzel átsétálunk a zebrán.

Megint nagyon nevetünk, ő szabad kezével eltakarja a száját, szeméből csak két vékony, sötét szempillával keretezett holdsarló látszik, én pedig alig állom meg, hogy a vállába temessem az arcom – de megállom, pedig talán nem kellene.

Elértük a következő megállót, még fogjuk egymás kezét, de már mindketten érezzük, hogy tényleg ideje búcsút vennünk. A gyomromban pillangók táncolnak, ahogy hüvelykujja lágyan cirógatja a kézfejemet, a szívem mégis elszorul, ha az elválásra gondolok. Annyira igazságtalan volna, ha megint csak mutatóba kapnám ezt az érzést, hogy mindig is ismertem őt, és úgy van rendjén, hogy együtt vagyunk! Túlságosan könnyű hozzászokni a könnyed lebegéshez és a felszabadultsághoz, amit a társaságában érzek.

– Most már tényleg ideje mennünk, ha nem akarunk megbetegedni. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam megfáznál. – Szabad keze elindul az arcom felé, aztán mégis visszahúzza. Zavarban van, ahogy én is. – Átküldöm a képeket – biztosít, és a lépcsőhöz terelget. – Nagyon vigyázz magadra, és aludj jól!

– Köszönöm! Te is! – Ujjai kicsúsznak az enyémek közül, és hirtelen nagyon fázom.

– Nem tudod, mennyire örülök, hogy találkoztunk – mondja még, de a mondat végét már szinte suttogja mély, bársonyos hangján, miközben távolodik tőlem.

Csupán bólintani tudok, még kipréselek magamból egy félszeg mosolyt búcsúzóul, aztán hátat fordítok neki, és elindulok lefelé a lépcsőn. A harmadánál járok, amikor meghallom a sietős léptek zaját mögöttem. Megfordulok, és végignézem, ahogy lerohan hozzám. Mindkét kezemet megfogja, és mélyen a szemembe néz.

– Tudom, hogy ez fura, és alig ismersz, de szerinted van rá esély, hogy holnap délután újra ott legyél a bisztrónál?

Nagyot sóhajtok, majd elvigyorodom.

– Te ott leszel?

– Ha te is, akkor mindenképp.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy az ajkamba harapva bólogatok. Egy pillanatig arckifejezése az enyém tökéletes tükörképe, majd olyan napsugaras mosoly ragyog fel az arcán, amilyet még sosem láttam. Néhány másodpercig ott állunk egymással szemben, és megállás nélkül vigyorgunk egymásra. Csak akkor sütöm le a szemem, amikor meghallom, hogy a hátunk mögött egy csapat tinédzser azt javasolja, hogy menjünk szobára. Ő elneveti magát, majd az arcához húzza mindkét kezemet, és megpuszilja őket.

A következő nap már ott áll a bisztró előtt, amikor én megérkezem. Aznap késő este hazakísér, harmadnap megcsókol.

Szép vagyok a képeken, ő pedig nagyon vonzó. Az egész hóeséses tekercs kint függ a lakás különböző pontjain, és a gyerekek, főleg a kislányunk, még mindig nem unják a történetet arról, hogyan találkoztunk.

Én sem unom.

Néha magamnak is felolvasom.

És olykor ő meséli nekem.

Szeretem.

Szeret.

Még mindig.

Mindig.

Kép forrása: Pinterest

Hol nem volt… - Bogo sipda 보고 싶다

Csapatban jártak, négyen-öten, bakfisok. Tele energiával, reménnyel, gondolatokkal, érzésekkel, barátsággal. Ketten elöl, ketten-hárman hátul, olykor egyikük lemaradva, kísérték egymást haza.

A magasabb lány belekarolt az alacsonyabba, az megigazította vállán a hátizsák pántját, ránézett barátnőjére, mondott valamit, és mindketten elnevették magukat. Lábaik egy ütemre léptek, maguk előtt rúgták a lehullott, színes faleveleket. Összehúzták magukat, ahogy a nyirkos szél megpróbált beférkőzni ruhájuk alá, karjaikat szorosabban fonták egymás köré, kezük mélyebbre süllyedt a másik kabátjának zsebébe. Egy-egy perc mondanivalótól sűrű csend, egy elragadtatott pillantás a hulló levelekre, egy összenézés, két széles mosoly és a csend elszállt.

Sailor Moon, fiúk, Vad angyal, milyen szép szeme van a srácnak, nem értem a mai leckét, mi a baj?

Az alacsonyabb lánynak az eszébe jutott valami, gondolkodás nélkül kimondta, szája sarka már a mondat közben felfelé görbült. A lányok nevettek. Hangosan, szájukon sűrű párafelhőt eregetve elmerültek a gondtalanság pillanataiban. Újabb viccek jöttek, szálltak a riposztok, a kacagás hangosabbá és fájdalmasabbá vált. Görcsölt az oldaluk, kicsorduló könnyük kihűlt arcukat szántotta, miközben testük kezdett felmelegedni.

„Szeretek veled lenni. Mindig megnevettetsz.” Ő pedig szeretett nevettetni.

Lassan mindenkitől elváltak, már csak ketten maradtak, a magasabb és az alacsonyabb lány, egymásba karolva tették egyik didergős lépést a másik után. Fogyott az út a lábuk alatt, tudták, hogy el kell válniuk, pedig még annyi mondanivalójuk volt.

„Begörcsölt az arcom a nevetéstől!”

„Nekem is, már megint!”.

Egymásra néztek, és még jobban vihogtak. Masszírozták az arcukat, de hiába.

„Szia, Chimichi!”

Az alacsonyabb lánynak megint nem volt meg a matek házija, a magasabb odaadta neki, hogy lemásolja a szünetben. Két szólamban énekeltek, kicserélték egymással a Pick szalámis és a párizsis szendvicset, minden nap ugyanazt.

„Mit csinálnál, ha…?”

„Nem tudom, mi legyen.”

Forró nyári napon mind összegyűltek a magasabb lány lakásán, kétszínű napszemüveget és pizsamát csomagoltak magukkal. Aznap napfogyatkozás volt. Mind a kis erkélyen szorongtak, lesték az eget, elnyílt szájjal várták az évszázad csodáját.

„Vigyázz, nehogy megvakulj!”

„Nem is láttam semmit!”

Pizsamában hevertek szerte a szobában. A levegő egy helyben állt, nekik sem volt kedvük mozdulni. Nyirkos bőrük összetapadt, pikáns témákat boncolgattak, kuncogtak, álmodoztak, kételkedtek, reménykedtek, kialvatlanul ébredtek. A Nap elfogyott, de a világ még állt változatlanul, a bőrüket körülfolyó forró levegő szinte vibrált, amint hazafelé sétáltak.

Évekkel később úgy folytatták, mintha nem szakadtak volna el a középiskola idejére. Őszintén, nyitottan, kíváncsian, osztozva egymás életének folyásában.

„Én még nem vagyok rá kész.”

„Majd eljön az ideje.”

„Apa nem lesz itthon. Átjössz?”

Az alacsonyabb lány sokat volt a magasabb lánnyal, főleg akkor, amikor annak fájt a szíve. Néha mondott egy biztató mondatot, legtöbbször mégis inkább hallgatott, és emésztette a hallottakat. Csak ott volt. Úgy tűnt, az is elég. Kiöltözve, beparfümözve rótták a köröket Budapest utcáin a 105-ös busszal. Városnéző busz. Csönd. Esti fények.

„Köszönöm, hogy velem voltál.”

Óbuda. Levél.

„Nem akarom, hogy még egyszer bántsd.”

„Jobbat érdemelsz.”

Az alacsonyabb lány igyekezett nem terhelni barátnőjét a gondjaival, már nem mondott el mindent. Az ő problémái amúgy is eltörpültek a másik lányéi mellett. Azt az alattomos érzést sem akarta érezni, hogy ő nem elég. Ő nem elég jó a másik lány mellett, hozzá képest. Mindig ezt érezte, ha együtt voltak, de nem mondta. Nem volt fontos. Tudta, a másik lány így is elfogadja, ha nem is ért egyet vele. Azért belül mégis zavarta.

Kiegészítették egymást. A magasabb lány volt az összeszedett, a tájékozott, a divatos, a felnőtt életet élő, az alacsonyabb a szétszórt, az álmodozó, a bohókás, a szerelembe szerelmes.

Szülinapi lufik, figyelmes ajándékok, virág.

„Kések, ne hari.”

Délutánonként vámpíros anime maraton a magasabb lánynál.

Költözés. Költöztetés. Ki számolja? Büszkeség. Öröm.

„Szentivánéji esküvőnk lesz.”

„Én tornacipőben megyek.”

Órákig tartó telefonhívások.

Szeged. Debrecen. Kopaszi gát. Villa Bagatelle. Világvége a hegyekben.

„Úgy szeretlek, Chichi!”

A magasabb lány segített számlát nyitni az alacsonyabbnak, elvitte a barátaihoz, bemutatta a kollégáinak.

Késő esti séták a Béke téren keresztül hazáig.

„Már itthon. Jó éjt!”

Munka. Munka. Munka. Programok. Munka. Munka. Munka.

„A héten sajnos nem jó.”

Kínai étterem.

„Van kedved találkozni?”

„Mi újság, hogy vagy?”

„…”

Már a köszöntések sem voltak ugyanazok. Az alacsonyabb lány nem értetette, hol csúsztak el ennyire. Talán csak nem akarta érteni. Haragudott. Nem alkalmazkodhatott, nem állhatott mindig ő rendelkezésre. Nem akart bejelentkezni. Önbecsülést akart növeszteni. Ő is elfoglalt akart lenni. Az lett. Már ő sem ért rá. Próbálta helyrehozni. Próbált nem tudomást venni róla. Próbálta kitörölni, elfogadni, elengedni. Aztán feladta.

 

Egyszer volt…

Azok a lányok egyszer mi voltunk.

Már nem vagyunk.

Hiányzunk.

Hiányzol.

 

Mindenszentek

A nők tovább élnek. Eleinte bántam, de már örülök, hogy így van.  Így legalább gondoskodhatok rólad, legalább most, ha már azelőtt nem tudtam. Kijöttem hozzád, mert hát nem tudtam otthon ülni, és csak gondolni rád. Ki kellett jönnöm, hogy közelebb érezzelek magamhoz, pedig már igazán nehezemre esik a járás. 85 éves vagyok, hajam alig van, az is ősz. A fogaimra már nem is gondolok. Hitted volna, hogy megélem ezt a kort? Én nem.

Mindig azt hittem, te maradsz tovább. 79 voltál, amikor elmentél, hét évvel ezelőtt.

Tudod, itt láttalak utoljára. Erzsike sírja fölé hajoltál, remegő ujjaiddal megtörölgetted a képét, lesöpörted a kőre hullott, száraz leveleket és friss virágot tettél a vázába. Valamit motyogtál magad elé – gondolom, hozzá beszéltél –, de közben egyre engem figyeltél, ahogy anyám sírját rendezgettem, és meggyújtottam a mécsest.

Köztünk mindig így ment ez: te néztél, én visszanéztem, te rám gondoltál, én rád gondoltam, te mást vettél el, én egyedül maradtam. Valahogy mégis mindig együtt voltunk. Az utolsó pillanatig. De hát az még el sem jött! Nem, amíg én itt vagyok. Te is itt vagy, sokszor érzem.

Nem emlékszem a napra, amikor először láttalak. Hát hogy is emlékezhetnék, ha egyszer olyan pici lányka voltam, te meg kislegény lehettél. Bili frizurád volt, a régi fotókról tudom, de nekem is. Ott laktál a szemközti portán. Anyáink reggel kicsaptak minket az udvarra, és napnyugtáig együtt játszottunk: te, Manyika, a nővéred, Laci és Pista, az öcséim, meg én. Mi, öten, a legjobb barátok voltunk, de te meg én, mi a legjobb barátok között is a legjobbak.

Arra sem emlékszem pontosan, mikor változott meg a mi barátságunk. Arra viszont emlékszem, hogy egyszer csak elkezdted rajtam felejteni a pillantásod, ezért én is elkezdtelek figyelni.  Eleinte kíváncsiságból, hogy hát mit nézel te annyira rajtam? Talán az ingemre cseppent a pörkölt szaftja, a szám sarkában maradt egy pöttynyi lekvár? Hát mi olyan érdekes énrajtam? Meg is kérdeztem, de te pipacspiros arccal ingattad a fejed, és elfordultál. Azért csak tovább néztél, én meg rajta akartalak kapni a turpisságon, hát én is néztelek téged.

Tudod, mikor kezdtél érdekelni? Az elemi utolsó évében, májusban, amikor sétáltunk haza, és a kiskovács meg a haverjai belénk kötöttek. Körbevettek, és csúfolódós hangon a Két szerelmes párt kántálták. Olyan hangjuk volt, mint a herélt macskáknak, és ezen nevetnem kellett, de aztán Mátyás azt mondta, nem is csodálja, hogy te utánam jársz, ahelyett, hogy velük csavarognál, mert jó csöcsös lettem. Akkor aztán már nem nevettem. Magam elé fogtam a lapjaimat, amikre írtam, te pedig félre toltál, és lendületből akkora nyaklevest kevertél le a Mátyásnak, hogy az ott helyben seggre ült. Emlékszel, mekkorát csattant? Biztosan. A vállam köré fontad a karodat, és egyetlen szó nélkül hazasétáltunk. Az járt a fejemben, hogy kiskovácsnak mégis lehetett valami igaza. Te tényleg mindig elém jöttél, pedig már nem az én iskolámba jártál, és még mindig olyan furcsán méricskéltél. Aztán arra gondoltam, milyen jó érzés, hogy fogod a vállam, és milyen jó, hogy a csípőnk összeér járás közben, mert olyan szorosan megyünk egymás mellett. Tudtam, hogy te mindentől megvédesz.

Onnantól kezdve másképp néztem rád. Nyáron a patakparton töltöttük a legtöbb időnket. Manyi már összejárt Péterrel, így ő kimaradt, de Lackó meg Pista imádott veled játszani, úgyhogy együtt mentünk mindenhova. Legtöbbször a vízben bohóckodtunk, de én néha kint maradtam a parton, és csak néztelek titeket. Vagyis inkább téged, ahogy fürdőnadrágban ugrálsz az öcséimmel, és a víz megcsillan a hátadon meg a válladon, és ahogy rám nevetsz, és olyan pajkosan csillog a szemed. Akkor már vártam, hogy rám nézz, hogy egy pillanatra összeérjen a karunk akkor is, amikor nem játszunk, hogy meglássalak a ház előtt, amint rám vársz.

Szeptemberben végre együtt kezdtük a gimnáziumot, és ott is mindig megvártál. Aztán egyik délután arra mentünk haza, hogy a te papád meg az enyém ordít egymással, és többé abba sem hagyták. Apád egy idő után rád ripakodott, hogy nem akar körülöttem sündörögve látni, mert tudja ő, hogy a szoknyám alá kívánkozol, de egy ilyen szemétláda lánya nem keveredhet közétek. Nekem akkor nagyon fájt, hogy így beszél apámról, mert tudtam, hogy nincs igaza, és te is tudtad. De az bántott a legjobban, hogy nem lehetek veled. Persze, a gimnáziumban találkoztunk, de csak futtában, és többé haza sem mehettünk együtt, mert apád rád parancsolt, hogy tanítás után egyenesen a műhelybe menj, hogy neki segíts. Onnantól kezdve már csak az maradt nekünk, hogy nézzük egymást.

Sosem mondtad, hogy szeretsz, ezért én sem mondtam neked, de egyszer, amikor sötétedés után mentem haza a vegyeskereskedésből, elém ugrottál a Mártiék háza előtti tölgy mögül, és a fának nyomtad a hátam. Hozzám préselődtél, éreztem a combod a combjaim között, a mellkasod a mellemen, rajta zakatoló szívveréseddel, kezed erősen szorította a csípőmet és az arcomat, és keményen megcsókoltál. Nem volt abban semmi finomság vagy romantika, csak éhség meg birtoklás. A szádnak pálinka íze volt, ahogy nyelveddel szétfeszítetted az ajkam, ujjaid a hajamba túrtak és beleakadtak, hogy fájt, ahogy húztad. Ez nem az a csók volt, amire vágytam, mégsem bántam. Hagytam, hadd tegyél velem, amit akarsz, csak velem légy, csak hozzám érj, csak újra beszélj hozzám. De te egy szót sem szóltál, csak néztél véreres szemeddel, kezed még mindig a csípőmet markolta, a másik a nyakamra csúszott és onnan le a kulcscsontomra. Tudtam, mire készülsz, végül mégsem fogtad meg a mellem. Ziháltál és csak bámultál, a szemed, a te éjfekete szemed tele szomorúsággal, aztán ingatni kezdted a fejed és kelletlenül elengedtél. Nem így kellett volna, motyogtad, nem is kellett volna. Ég veled, suttogtad, zsebre vágtad a kezed és bizonytalan léptekkel elindultál a házatok felé. A fának döntött háttal néztem utánad. Kezem a számhoz érintettem, majd a dübörgő szívemre szorítottam, nehogy kiugorjon a bordáim mögül. Az járt a fejemben, vajon miért tűnt annyira véglegesnek a búcsúd. Másnap megtudtam.

Én akkor voltam 17, te elmúltál 18. A gimnáziumot befejezted, és úgy volt, hogy apád műhelyében dolgozol majd. Ezt is csak Manyitól tudtam, mert ő suttyomban átjárt hozzánk cigarettázni, ha senki sem látta. Az utóbbi időben pletykálás közben olyan szomorkásan nézett rám, de sosem mondta meg az okát. De aznap, amikor nálatok nagy mulatság volt, megtudtam. Akkor ünnepeltétek az eljegyzésedet Erzsikével, aki nem volt valami szép, de jólelkű lánynak ismertem. Ezért nem is tudtam rá haragudni, csak a papádra, aki elintézte az egész életedet. És így az enyémet is. Így már volt értelme az istenhozzádnak. És valóban végleges volt.

Belebetegedtem az elvesztésedbe, pedig sosem voltál az enyém, te pedig, ha találkoztunk, lesütötted a szemed. Erzsike, bár boldog volt, hogy megkapott téged, számtalanul kért tőlem bocsánatot. Csak az után hagyta abba, hogy egyszer rákiabáltam a mosdóban, hogy hagyjon már a szánalmával. Hát nem érti, hogy ettől még rosszabb? Aztán megöleltem, mert bőgésre állt a szája, és elszaladtam.

Sok időnek kellett eltelnie, mire a gyász alábbhagyott. Mert gyászoltam, tudod? Számomra akkor meghalt az a fiú, akit addig ismertem, és meghalt az a lány is, aki én voltam. Elmúlt a gyerekkorunk, te megházasodtál, én pedig az a leány lettem, akire mindenki szomorúan néz. Mindenki, csak az apád nem. Pedig már rég nem volt értelme a viszálynak.

Ahhoz viszont nem kellett túl sok idő, hogy újra rajtakapjalak, hogy úgy nézel rám, ha senki sem lát. Egyelőre apád házában laktatok, én meg, mivel nem volt kérőm, még otthon éltem, így továbbra is egymással szemben éltük a mindennapjainkat. Láttalak reggel, munkába menet, láttam, mint gömbölyödik Erzsike hasa, láttam apádat, ahogy részegen dülöngél a portátok előtt, láttam, ahogy Manyit menyecske ruhában elviszi a férje, láttam Tiborkátokat totyogni az udvarban, láttam édesanyád ravatalát, aztán a papádét is, láttam, hogy Erzsike hasa újra kerekedik, ahogy azt is, milyen szépen kicsinosította a házat, miután a tiétek lett. És közben láttam, hogy időnként meg-megállsz a kaputok előtt, a szénásszekér mögött, a tyúktápos vödörrel a kezedben, és a házunk felé bámulsz, mintha arra várnál, hogy megjelenjek. Aztán, ha így történt, csak néztél rám vágyakozó tekintettel, de még a kalapodat sem emelted meg. Sosem váltottunk egyetlen szót sem, csak néztük egymást egész életünkben. Hiába nem volt többé apád, aki tilthatna, hiába vált újfent jóbaráti viszonnyá a családjaink közötti kapcsolat, te meg én többé nem voltunk, nem lehettünk, mert ott állt közöttünk Erzsike, Tiborka és Panka, mint valami szellemek, akiket egyikünknek sincs szíve elkergetni.

Veled nem beszéltem, de Erzsikével igen. Amikor Panka eszméletét vesztette a láztól, Erzsike hozzánk szaladt át, kérte anyám segítségét, és én is velük mentem. Együtt ápoltuk a kislányodat, és miután jobban lett, összejártunk teázni, rétest sütni, pletykálni. És senki sem emlegette, hogy ugyanazt a férfit szeretjük. De te erről semmit sem tudtál. Arról sem, hogy hányszor vigyáztam én a gyerekeidre. Édes gyerekek voltak. Láttalak bennük téged, és Erzsikét is, néha a papádat meg Erzsike édesanyját is. És egyszer-egyszer elméláztam, milyenek lettek volna a mi gyermekeink. Milyenek lettek volna az én gyermekeim? Addigra már vénlánynak számítottam, így lassan lemondtam a gyermekáldás csodájáról. Talán tudtad, egyszer volt egy kérőm, de öreg volt, és csak arra kellettem volna, hogy őt ápoljam, meg rendben tartsam a portát. Hát, én ebből nem kértem, meg, hát, sosem tudtalak kivetni a szívemből. Hogy is tudtalak volna?

Miután édesapa meghalt, az öcsémék pedig felköltöztek a városba, édesanyámmal ketten próbáltuk ellátni a ház körüli teendőket, de volt, amivel mi sem bírtunk. Olyankor te megjelentél felgyűrt ingujjban, és szó nélkül elvégeztél mindent. Anyuka olykor marasztalt vacsorára, de téged várt a családod, ezért csak a süteményből vittél magaddal, én pedig néztem, ahogy átsétálsz a feleségedhez és a gyerekeidhez a tányérral a kezedben.

Így múlt el az életünk. És ez az után is így maradt, hogy meghalt a mama, majd meghalt Erzsike is. Te továbbra is csak néztél, és én visszanéztem rád, ahogy botodra támaszkodva, meghajolt háttal állsz, te rám gondoltál, és én rád, te özvegy voltál, én vénlány. Leéltünk egy egész életet egymás mellett, mégis olyan távol, mint ide a Nap, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna, hogy egyszer is egymáshoz értünk volna, hogy legalább a szélbe belesuttogtuk volna, hogy szeretlek, hátha elszáll a szívünkhöz.

Hát, én most kimondom: szeretlek, Feri, mindig is szerettelek. Te már nem hallod, de azért csak ismételgetem, miközben a sírodat rendezgetem, és közben arra vágyom, bár előbb mondtam volna, amíg még itt voltál, amíg éltél és lélegeztél. Hát, most már mindegy. Azért én csak tovább szeretlek, míg meg nem halok. Talán utána is. Közben meg igyekszem elviselni a megbánást, hogy én sosem löktelek egy fának, és többé sosem csókoltalak. Mert gyáva voltam, és te is gyáva voltál, és most már csak az emlékezés maradt.

(Kép forrása:  https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch22s03.html)

Kulcsok és karikák

Lily szakadt pólóban és sortban állt a tükör előtt, míg hullámos haját laza kontyba rendezte feje tetején. Gyomra hangosan korgott, de az éhséget meg sem érezte. Már vacsorázni sem tudott, most pedig a reggelit is kihagyta az idegessége miatt. Boldognak kellett volna lennie, és mélyen, legbelül az is volt, félelme mégis erősebbnek bizonyult öröménél. Elég volt egyetlen pillantást vetnie tükörképére, hogy tudja, még csak tettetni sem tudja a lelkesedést: űzött tekintete azonnal elárulja. Ennek ellenére igyekezett egy halvány mosolyt kicsikarni magából, de az inkább hatott vicsorgásnak, így feladta a próbálkozást. Hangos, lemondó sóhaj szakadt fel torkából, majd felkapta hátizsákját, és a konyha felé vette az irányt, ahonnan Ash hangja beszűrődött a szobájába. Bezzeg ő le sem tagadhatta, mennyire izgatott.

Ash éppen néhány becsomagolt szendvicset vett át Lily édesanyjától, melyeket a hátizsákja mélyére süllyesztett. A srác látványától Lily gyomra még jobban összeszorult, ám mielőtt rossz érzése igazán elhatalmasodhatott volna rajta, Ash felé fordult és rámosolygott. A gyomrában feszülő csomó azonnal oldódni kezdett, légzése egyenletessé vált és egész testét melegség járta át. Alig tudta elhinni, hogy közel másfél év együttlét után Ashton még mindig képes akár egyetlen pillantásával, egy aprócska mosollyal megborzongatni az érzékeit, ugyanakkor labilis lelkiállapotát is helyrebillenti. Ash szerelme volt a legjobb dolog, ami valaha vele történt, efelől nem volt kétsége. Pontosan ez a bizonyosság táplálta napok óta tartó szorongását.

– Lily! – Ashton csillogó szemmel tárta ölelésre karját, a lány pedig hezitálás nélkül lépett hozzá, hogy üdvözlésként – és saját maga megnyugtatásaként – megcsókolja. Ash egy elnyújtott pillanatig mélyen a szemébe nézett; szája szegletében halvány mosoly játszott, miközben szorosabban fonta dereka köré a karját. – Kész vagy?

Lily nagyon jól tudta, hogy Ashton nem csupán az indulásra céloz, hanem a lépésre is, melyet együtt készültek megtenni. Csupán egy pillanatra ingott meg, mielőtt szívből válaszolt volna. – Igen.

Ashton izgatottan húzta elő farmerja zsebéből a két egyforma kulcsból álló kulcscsomót. Az egyik kulcs hegyét a zárhoz illesztette, de mielőtt bedugta volna, még egy pillantást vetett Lilyre, hogy megerősítést kérjen tőle. Ő maga már hónapok óta tervezte ezt a lépést, és úgy tűnt, Lily is alig várja, hogy összeköltözzenek, az utóbbi napokban azonban valami megváltozott barátnője viselkedésében. A konyhában állva, Lily válaszára várva is érzékelte a pillanatnyi megingást, de amikor Lily kimondta a beleegyezését jelentő szót, őszinte érzelmeket olvasott ki a tekintetéből. Remélte, hogy téves a megérzése, mely arra inti, hogy az összeköltözés korai Lilynek, és tönkre teheti a kapcsolatukat.

Lily Ashton kézfejére kulcsolta a kezét, és segített elfordítani a kulcsot a zárban.

Miután az ajtó kinyílt, Ash mosolyogva kézen fogta Lilyt, és előre engedte őt, majd követte a szűk előszobába. Együtt járták be a lakást, a szobában és a nappaliban felhúzták a redőnyöket, hogy a hatalmas ablakokon át beengedjék a napfényt. Ash elégedetten mosolygott, amikor arra gondolt, hogy azok az akkor még csupasz és kopott falak teszik lehetővé, hogy Lilyvel élhessen. Alig várta, hogy otthont teremtsen a lánynak.

Eközben Lily már azt képzelte el, hogyan rendezi majd be a helyiségeket. Lelki szemei előtt látta, hogy a lila kanapéjukon Ash az ölébe húzza őt egy csókra, ahogy azt is, ahogy a melegséget sugárzó konyhában az éppen fővő ételt kavargatja, Ashton pedig a háta mögé lopózva átkarolja, és belecsókol a nyakába. Az orrában érezte a fűszerek és a srác parfümjének keverékét, érezte karjának lágy szorítását, és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy mindezt meg is élik majd. Kuncogva belekapaszkodott Ash övébe, hogy annál fogva magához húzza őt egy ráérős csókra, majd otthagyta, hogy nekilásson a képzelete valóra váltásának.

Amikor Michael és Cal megérkezett, Lilyéket a hálószobában találták. A lány Ash nyakában ült, és a plafont festette.

– Oké, most léphetsz kettőt balra – instruálta a srácot, ő pedig tette, amire Lily kérte.

– Srácok, meghoztuk a létrát – közölte Calum.

– Ja, nem kell tovább bohóckodnotok. Amúgy is, Ash, ember, székre állva simán elérnéd a plafont – grimaszolt Michael.

Ashton, nyakában az ecsetet szorongató Lilyvel, feléjük fordult. – Aha, csak azt felejted el, hogy még nem hoztunk át székeket. Az meg külön jó, hogy Lils a nyakamban ül. – Végigsimított az oldalát szorító, csupasz lábszárakon, és miközben megemelte a szemöldökét, önelégült vigyort villantott barátaira.

Lily a fejét ingatta. Előre hajolt, hogy megpuszilja Ash feje búbját, de kibillent az egyensúlyából, és csak a fiú jó reflexein múlt, hogy nem esett le. Az ecset azonban kirepült a kezéből, és egyenesen Mikey nyakán, majd pólóján landolt. Lily ijedtében a szájához kapta a kezét, de szinte azonnal ki is tört belőle a nevetés. – Ne haragudj, Mikey! Úgy sajnálom!

– Azt látom… – Michael a pólójával próbálta letörölni a festéket a nyakáról, miközben Cal és Ash nevetése Lily kacaját is túlharsogta.

Miután Ash óvatosan letette őt a földre, Lily odalépett Michaelhöz, és a korábban már használt nedves ronggyal letörölte róla a maradék festéket. – Sajnálom, oké? Nem akarom, hogy festékfoltosan kelljen megjelenned a nagy napon.

– Ja, a nagy nap. Az még két nap.

– Addig még csak fürdik egyszer… esetleg kétszer – vigyorgott Cal.

– Már csak két nap! – mutatott rá Lily Calum megjegyzését figyelmen kívül hagyva, majd kiment a fürdőbe, hogy kimossa a rongyot.

Négyen együtt jól haladtak a felújítással. Cal és Mikey a falakat festette, Ash a plafont és a falak felső harmadát kente le, míg Lily az ablakkereteket hozta rendbe. Bár az idő jó hangulatban telt, Ash-t zavarta, hogy nem tudta meggyőzni Lilyt,  hogy hagyja rájuk a munkát. Attól a látványtól pedig végképp kiverte a hideg veríték, ahogy Lily a harmadik emeleti ablakok kereteit mosta. Hiába próbálta lebeszélni, a lány makacsságával sosem tudott mit kezdeni. Az egyetlen, amit tehetett, hogy fél szemét folyamatosan a lányon tartotta.

Ebédre elővették a Lily édesanyjától kapott szendvicseket. A lány mindannyikuknak gondoskodott valamilyen ülőalkalmatosságról, és körbejárt, hogy műanyag poharaikba kólát vagy vizet töltsön.

– Most már ülj le, Lils, és egyél! – Ash elkapta a lány kezét, és maga felé húzta.

– Mindjárt, csak még…

– Nincs mindjárt. Ülj le végre, és egyél velünk! – Játékosan magához vonta Lilyt, a térdére ültette, és a kezébe nyomott egy pulykás szendvicset. Halványan mosolygott, amikor a lány látványosan beleharapott a szendvicsbe, hogy kivívja az ő elégedettségét, ám közben egyre frusztráltabban figyelte Lily viselkedését.

Calum nagyot böffentve fejezte be a saját ebédjét, majd megitta a maradék kóláját is. – Hozok még inni. Ti kértek?

– Hagyd, majd én! – Lily, kezében a félig megevett szendviccsel, már felpattant volna, de Ash szorosan tartotta a derekát.

– Te jó helyen vagy itt. – Rámosolygott a homlokát ráncoló lányra, és lazított karja szorításán.

– Hagyhatnád, hogy háziasszonykodjon, ha már ennyire akarja. Később úgyis ráun majd.

Mikey mindentudó arckifejezése és főként a kijelentése nagyon bosszantotta Ashtont.

– Vagy esetleg pihenhetne egy kicsit ő is, ha már ugyanolyan keményen dolgozik, mint mi.

– Elég lesz, és ne dumáljatok úgy rólam, mintha itt se lennék! Nem haltam volna bele, ha felállok az üvegért. – Lily átkarolta Ash nyakát, és mélyen a szemébe nézett. – De köszönöm, hogy gondoskodsz rólam.

Ash végigsimított a lány arcán. – Ne hajtsd túl magad, Lils. – Hozzáhajolt, hogy megpuszilja, de előbb a fülébe suttogta: – Semmit sem kell bizonyítanod.

Lily szíve hevesebben vert, és bár Ashton szavai melegséggel töltötték el, teljesen megnyugtatni mégsem tudták. Az egyetlen, ami abban a pillanatban valóban meggyőző erővel bírt számára, Ash közelsége volt: ajkának lágy érintése az ajkán, a csípője köré font erős kar jóleső szorítása, testének melege a bőrén. Hagyta magát elveszni az ismerős, mégis, minden alkalommal újszerű érzetekben, és magáról megfeledkezve viszonozta Ashton érintését.

Cal összecsapta a tenyerét. – Na, ideje folytatnunk a melót, hogy ezek ketten mielőbb szobára mehessenek. – Amikor a páros riadtan szétrebbent és felé fordult, magában jót mulatva Lily zavarán, folytatta. – Úgyis azért csináljátok ezt az egészet, hogy bármikor egymásnak eshessetek, anyucik meg tesók nélkül. Nem igaz?

Ash elnevette magát. – Mekkora gyökér vagy, Cal!

– Most miért? Nem erről szól az egész? Bármikor láthatod meztelenül a csajod, ha olyanod van, rá is ugorhatsz. Oké, az sem utolsó szempont, hogy a fürdőn csak ketten osztoztok. És még ott is bármikor beugorhatsz Lily mellé egy hátmosásra, miegymásra. – Húsos ajka félreérthetetlen vigyorra görbült.

Lily az ajkába harapva hallgatta a srácot, és igyekezett visszafogni kitörni készülő nevetését. Helyette csupán a szemöldöke szaladt fel a homloka közepére, és a fejét ingatta. Mikey a szemét eltakarva röhögött, de a lányt igazából Ashton reakciója érdekelte. A srác az ő mintájára kuncogva ingatta a fejét, de amikor Lilyre nézett, a szeme csillogása elárulta, hogy ez a szempont határozottan az összeköltözés előnyeinél szerepelhetett Ash pro-kontra listáján. Ashton megnyalta az ajkát, mielőtt megszólalt volna, ám a lány egy gyors csókkal meghiúsította a szándékát, majd felállt, és elkezdte összeszedni a poharakat és a szendvicsek csomagolásait.

– Ez is fontos szempont – nekem biztosan – mondta, és amikor felnézett, Ash elragadtatott pillantásával találta szemben magát, de a másik két fiúból sugárzó csodálatot is érzékelte. Megkerülte őket, és a konyha irányába indult, az ajtóban azonban még megállt. – Neked viszont ehhez semmi közöd, Cal – közölte, és egy jól irányzott dobással egyenesen Cal fejének hajította az egyik alufólia galacsint. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, megfordult, és eltűnt a konyhában, de még hallotta, amint Ashton nevetős hangon azt mondta: – Imádom ezt a nőt!

Lily éppen azzal bajlódott, hogy az erkélyen lévő hatalmas, földdel teli balkonládákat elmozdítsa, hogy aztán azok mögött is kitakaríthasson. Teljes erejéből nekifeszült az egyik nehéz tartónak; a januári hőségben a megerőltető fizikai munkától apró patakokban folyt róla a veríték. Megtörölte a homlokát, és újra nekiveselkedett, hogy nyerjen még pár centit, amikor Ashton jelent meg mellette. A fiú, miután letette a földre a neki szánt hűsítőt, finoman lefejtette a kezét a ládáról.

– Miért nem szóltál, hogy segítsünk? – Félreállította őt az útból, és maga állt neki a feladatnak. – Basszus, jó nehéz! És te egyedül kínlódtál velük? – Felegyenesedett, és Lily elé lépett. Hosszú ujjaival letörölt egy izzadságcseppet a lány homlokáról, majd magához vonta őt. Te csak takaríts, a nehéz munkát meg hagyd ránk, rendben?

Lily bólintott. – Rendben, de ez a takarításhoz kell.

– Tudom, csak legközelebb szólj, és segítek. Rossz belegondolni, mennyit szenvedhettél velük.

A lány megvonta a vállát. – Nem volt vészes. Amúgy sem ugráltathatlak titeket minden alkalommal, ha valami egy kicsit nehezebb. Sosem végeznétek, pedig holnapra mindennek meg kell lennie.

– Dehogynem végzünk. Csak szólj, légyszi. Nem szeretném, hogy bajod essen. – Leheletkönnyű csókot nyomott Lily szájára, majd homlokát a lányénak döntve kérdezte: – Megígéred?

Lily bólintott. Teljes testével a fiúénak támaszkodva lábujjhegyre állt, és egy hosszú pillanatig a kívánatos ajkakra tapasztotta a száját, majd elhúzódott. – De most már ideje folytatnom a munkát. – Ash már a nappaliba vezető bejáratnál járt, amikor utánaszólt. – Köszönöm az üdítőt! – A válaszként kapott ragyogó mosoly néhány jóleső pillanatig feledtette vele izmai sajgását, miközben a söprű után nyúlt.

A következő két órában Lily tartotta magát az ígéretéhez, és ha úgy látta, az elvégzendő feladat meghaladná az erejét, segítséget kért valamelyik fiútól. Az igazat megvallva, igyekezett a minimumra redukálni ezeket az alkalmakat, és olyan feladatokat is elvégzett, melyek miatt Ashton vitába szállt volna vele, ha tud róla. A srác egyszer rajta is kapta, amint a konyhában lévő csillár foglalatával babrált, és amellett, hogy nagyon csúnyán nézett rá, tízperces kiselőadást tartott neki arról, hogy mi nem az ő dolga, és hogy ne izguljon, hárman is elkészülnének a másnapi lánybúcsúig, úgyhogy nyugodtan hagyja rájuk a munkát, mert ők a férfiak, és a pakolás, a szerelés meg a festés mind az ő dolguk. Lily látta, hogy Ashton akkor valóban ideges lett, ezért megfogadta, hogy visszafogja magát, vagyis inkább a kényszereit.

Fél hétre már csak a konyhát és a közlekedő egy részét kellett kifesteni, szerelési munkák voltak hátra a konyhában, és a takarítás egy részével is várniuk kellett, míg minden elkészül. Amíg a fiúk a konyhában dolgoztak, Lily a konyha közlekedő felöli oldalán lévő beépített szekrényekben matatott. Az előző lakók otthagytak néhány dobozt a legfelső polcon, ezért székre állt, hogy megnézze, mi van bennük. Némelyik doboz nehezebb volt, azokat békén hagyta, a könnyebbeket viszont leemelte, és átnézte a tartalmukat. A legtöbb holmi csupán hasznavehetetlen lom volt, az egyik doboz alján azonban megtalálta azt a lámpaburát, amelyik a fürdőből hiányzott. Megörült neki, mert a csupasz villanykörte olyan szögben helyezkedett el a falon, hogy bármerre fordultak, majd’ megvakultak a fényétől. Minél előbb fel akarta tenni a burát, hogy az este további részében nyugodtan használhassák az ott található vécét is, viszont azzal is tisztában volt, hogy Ashton kitérne a hitéből, ha ő maga próbálná feltenni, ezért elkiáltotta magát: – Hé, srácok, megvan a fürdőbe való lámpabura! Egyikőtök segítene feltenni?

– Na, végre! A legutóbb majdnem kifolyt a szemem a fénytől – hallotta Michaelt.

– Mindjárt, Lils! – nyögte Ashton.

– Ja, várj egy kicsit! Basszus, de nehéz ez a szar! Mit csinálsz már, Mikey?

Calum hangjából ítélve valami nehezet emelhettek Ashtonnal, míg Mikey dolga volt – nos, bármi mást csinálni.

– Rendben! – kiáltott vissza Lily, és amíg várakozott, tovább pakolászott. Eltelt tíz perc, a lomokkal teli dobozokat az ajtóhoz készítette, a fiúk viszont nem kerültek elő. Bekukucskált a konyhába, és a látványból ítélve, ahogy a srácok a felfúrt szekrények alatt görnyedtek, míg Mikey egyesével kicsavarozta őket a falból, rájött, hogy egyhamar nem fognak ráérni. Nem akarta tovább terhelni őket, egy lámpabura felhelyezését meg amúgy is bárki képes elvégezni, ezért ezzel a gondolattal a fejében bevitte a létrát a fürdőbe, és a burával a kezében fellépdelt a fokokon. Néhány percébe beletelt, mire rájött a dolog nyitjára, ám amikor sikerült, magabiztosan, a koncentrálástól a nyelve hegyét kidugva illesztette a helyére az ódivatú burát.

– Jövök, Lils! – hallotta Ash hangját éppen egy időben a bura helyére kattanásával, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy legalább ezt a terhet levette Ashton válláról. Épp a fürdő bejárata felé fordult, hogy tudassa a fiúval, már megoldotta a dolgot, amikor az egyik fokon megcsúszott a lába, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant.

Ashton akkor ért a fürdő ajtajához, amikor Lily káromkodva földet ért. – Lily! Jól vagy? – sietett a segítségére.

A hangja hallatán a lány azonnal összeszedte magát, és felült a létra mellett. – Persze, csak megcsúsztam ezen a fostalicskán. – Könyökével lökött egyet a létrán, mire felszisszent. – Aú! Még ez is…

– Mutasd! – Ash gyengéden vizsgálgatta a lány karját. – Nem látok komolyabb sérülést.

– Hé, minden oké? – kérdezte Mikey, aki Callel együtt odaszaladt a puffanás hangjára.

– Mert nincs is – válaszolta Lily Ash-nek, míg a másik két fiút figyelmen kívül hagyta. – Mondtam, hogy rendben vagyok. Csak a csípőmet zúzhattam meg, de azzal most úgysem csinálhatsz semmit. Viszont nézd, fent van a bura! – mutatott felfelé büszkén mosolyogva.

Ashton arca a kezdeti megkönnyebbülés után elkomorult. – Azt látom. Csak nem értem, minek másztál fel, amikor mondtuk, hogy megcsináljuk.

– Mert láttam, hogy mennyi dolgotok van a konyhabútorokkal, és nem akartam ezt is rátok sózni, ha én is meg tudom csinálni. Látod, meg tudtam oldani, probléma letudva.

Lily nem volt felkészülve a haragra, amely kiült Ashton arcára.

– Minek vagyok itt, ha egyedül is megoldasz mindent? Mert egész nap ezt csinálod. Mi csak festegetünk, amíg te a harmadik emeleti ablakokban lógsz, kurva nehéz ládákat cipelsz ide-oda, foglalatokat szerelsz meg lámpaburát raksz fel.

– Ti meg bútorokat szereltek le, falat javítotok… a francba is, Ash, hát nem szóltam egy csomószor, ha segítség kellett, ahogy kérted? Ti is majd’ megszakadtok a munkától, és én csak nem akartam tetézni. Nem vagyok hercegnő – miért olyan nagy baj, ha ezt-azt én is megcsinálok?

Ash beletúrt a homlokába lógó hullámos fürtökbe. – Mert te nem ezt-azt csinálsz, Lils, hanem szándékosan magadra vállalod a legszarabb melókat.

– Hát, ja… – Michael nem akart beleszólni, de kicsúszott a száján. Válaszul Lilytől szúrós pillantást kapott.

– Nézd, sajnálom, oké? Nem akartam belegyalogolni a férfiasságodba. Gondolom, sérti a férfiúi önérzeteteket, hogy egyedül is képes vagyok megcsinálni dolgokat…

– Jesszus, Lily, itt nem erről van szó! – vágott a szavába Ashton, de a lány leintette, és folytatta a mondandóját.

– Pedig így van, és ehhez hozzá kell szoknod. Nem vagyok az a fajta asszonyka, aki egész nap manikűröztet, meg a konyhában pepecsel, hogy kajával meg sütivel várja haza a férjecskéjét. Ezt is megteszem, tudod, de nem csak ez vagyok. Igenis kifestek, ha akarok, vagy felteszem azt a rohadt burát, ha az kell!

Ashton nem értette, hogyan jutottak idáig, de egyáltalán nem tetszett neki a helyzet. Lily sosem viselkedett így, nem is volt rá oka. Akárhogy kereste, hol hibázott, nem érezte túlzásnak a kérését, hogy Lily ne végezzen veszélyes feladatokat. Persze tudta ő, hogy Lilyt nem kell félteni, mert jól elboldogul a világban, de már nem volt egyedül. Együtt voltak, és ő gondoskodni akart a lányról. Eddig ez Lilynek is megfelelt; másfél éve maguk mögött hagyták a régi Lilyt, aki mindent egyedül csinált, és nem kért az ő segítségéből. Értetlenül nézett a lányra, aki érezhetően falat emelet kettejük közé. – Mi ütött beléd, Lils? Ennek semmi értelme. Tudod, hogy ezeket nem várom el tőled. Csak nem akartam, hogy megsérülj, mint most is.

– Semmi bajom. Azt meg tudod, hogy milyen vagyok. Mindig ilyen voltam.

– Nem, most más vagy.

– Akkor nem ismersz eléggé. – Lilyt nagyon bántotta, hogy idáig fajult a vitájuk, de már nem akart visszatáncolni, pedig tudta, hogy Ashtonnak van igaza. A bűntudattól rá sem tudott nézni a fiúra, miközben talpra kászálódott. – Most pedig folytatnám a munkát. Holnapra el kell készülnünk.

– Ja, haladjunk. – Calt zavarta, hogy ezt végig kellett hallgatnia, és ha Michael nem tartja vissza, ott is hagyta volna veszekedő barátait. Sajnálta Ash-t; ahogy elnézte őt a fürdő padlóján gubbasztva, amint értetlenül bámulta a merev vállal rongyot ragadó Lilyt, hálát adott az égnek, hogy neki nincsenek hasonló problémái.

Ashton nem mozdult, csak Mikey noszogatására állt talpra.

– Gyere, haver, Lily megcsinál mindent.

Ash lerázta magáról barátja kezét. – Dehogy megyek! Dolgunk van, és az első esténken itt akarok lenni Lils-szel.

Lily szíve nagyot dobbant, amikor Ashton válaszát hallotta, de vonásai még a Michael szavai iránti ellenérzéseit tükrözték, amikor a fiúk felé fordult. Mikey arcán azonban a barátja iránti szánalmat látta, majd az értetlenséget, amikor találkozott a tekintetük. Utálta Michaelt, amiért elérte, hogy még rosszabbul érezze magát. Ennek a számlájára írta a következő kijelentését is, ami persze olaj volt a tűzre. – Menj csak, addig ezt megcsinálom.

Ashton a hitetlenségtől széttárta a karját, majd maga mellé ejtette. – Nem megyek. Beszéljük meg!

– De menj, ereszd ki a gőzt, pihenjetek kicsit. – Meggyőzte magát, hogy ez a helyes lépés. Talán mindkettejüknek jót tesz egy kis egyedüllét, hogy lehiggadjanak. Nem akarta végigveszekedni az első közös estéjüket. Reggel még egészen más tervei voltak: vacsorát akart készíteni Ashtonnak, aztán összebújtak volna a hálószobájuk padlójára dobott matracon, és másnap feltöltődve álltak volna neki a lakás bebútorozásának, hogy utána nyugodtan élvezzék a lány- és legénybúcsút. Remélte, hogy ennek egy része még megvalósulhat.

Ashton azonban nem látott bele a fejébe, nem látta a szavai mögött megbúvó jószándékot. Ő csupán azt érzékelte, hogy Lily elzárkózik tőle, és elküldi.

– Mi? Te most tényleg elküldesz? Ezt akarod?

Lily összevont szemöldökkel nézett a sebzett tekintetű srácra, és a napnál is világosabbá vált számára, hogy ostobaságot művel. Pontosan az történt, amitől napok óta rettegett, és éppen a saját hülyesége miatt jutottak idáig. Dehogy akarta ő elküldeni a férfit, akit szeret! El akarta mondani Ash-nek, mi bántja. Meg akarta beszélni, hogy újra minden rendben legyen kettejük között, és amikor ránéz, melegség sugározzon Ash mogyoróbarna szeméből. De túl sokáig habozott; mielőtt visszakozhatott volna, Michael szólalt meg.

– Menjünk. Tényleg rád fér pár üveg sör. – Átkarolta Ashton vállát, és kifelé kormányozta őt a helyiségből.

– Jó, menjünk… – Ash kelletlenül követte barátját, de mielőtt kilépett volna a fürdőből, még visszanézett az ajkát összeszorító lányra. Bűntudata volt, hogy így itt hagyja őt, de Lily nem tartotta vissza – és ez fájt neki a legjobban.

Calum nem beszélt sokat útközben. Michael azonban nem fogta vissza magát, és végig Lilyn köszörülte a nyelvét. Ash szíve szerint ráordított volna, hogy fogja már be, mégsem szólalt meg. Nem látta értelmét, és arra sem vágyott, hogy Lily után még Mikey-val is összevesszen.

A pubban, ahova beültek, aznap sokan verődtek össze, és a beszélgetés kellemesen zsibbasztó alapzajt adott. Ash-nek éppen erre volt szüksége, mert abban biztos volt, hogy lerészegedni nem akar. Kért ugyan egy üveg Foster’st, de néhány kortynál többet nem ivott belőle; inkább játszott az üveggel, és a címkét kaparta le az oldaláról. Gondolkozni akart. Rá kellett jönnie, mivel késztette Lilyt védekezésre, mert arra, hogy Lily védekezésből  csinálta, amit  csinált, fogadni mert volna. Mintha csak tudta volna, mire van szüksége, Calum békén hagyta őt, és inkább Mikey-val próbálta átbeszélni az előző esti meccs menetét, Mikey-t viszont egészen más foglalkoztatta. A szőke srác Ashtonra szegezte a tekintetét, és továbbra is a Lilyvel kapcsolatos gondolataival bombázta őt.

– Pszichó Lily, már évekkel ezelőtt megmondtam. Tuti, hogy össze akarsz vele költözni? Az együtt járás egy dolog, de együtt élni… – Komoly erőfeszítésébe került újabb és újabb ellenérvvel előállni. Igazából már neki fájt, hogy folyton Lilyt bántja, de úgy gondolta, ezzel inkább célt érhet, mintha lelkizne Ashtonnal. Esze ágában nem volt szétugrasztani őket, csupán azt akarta, hogy Ash jól gondolja át, mit akar.

– Ne hívd még egyszer így!

Ashton haragos pillantását látva Mikey tudta, hogy már nem feszítheti sokáig a húrt. – Oké, oké, de most komolyan… – Ashton nem válaszolt, ezért folytatta. – Tudod, milyen volt összeköltözni Sophie-val? Hirtelen elfogyott a tér. Szó szerint meg átvitt értelemben is. Mindenhol a francos cuccaiba botlottam, nem játszhattam akármikor a PS-en, minden kis szarért rám szólt. Szedd ki a szőrt a fürdőkádból, tegyél magad után másik guriga budi papírt – imitált női hangot. – A mai napig mindenről be kell számolnom. Baszki, sokáig még fingani sem mertem előtte! – A levegőbe dobta a kezét, majd vészjósló hangon folytatta. – Mi van, ha Lily nála is rosszabb lesz?

Ashtont azonban mindez hidegen hagyta. Ő Lilyvel akart lenni, és ezen semmi sem változtathatott. Az sem, ha néhanapján rigolyás vénasszonnyá változik. Nagyon jól tudta, hogy Lily amúgy is csak akkor viselkedik olyan bizarrul, mint aznap is, ha valami gond van. Valami bántja őt, ezt már napok óta érezte, mégis magára hagyta a problémájával. Persze Lily küldte el, de a zsigereiben érezte, hogy a lány valójában nem ezt akarta. Nem akarhatta ezt. Beszélnie kellett vele. Összenézett Callel, aki Michael utolsó kérdése hallatán kérdő tekintettel bámulta őt. – Mi a francot keresek én itt? – Felpattant az asztaltól, és a telefonjáért nyúlt, hogy a zsebébe süllyessze.

– Na, végre! – tört ki Calumből, és ő is felállt. – Menjünk, fejezzük be a kecótokat!

– Kösz, haver, de inkább egyedül megyek. Előbb beszélek Lils-szel.

– Ja, persze.

Ashton tekintete Michaelre vándorolt, aki a tarkójára kulcsolt kézzel, önelégülten vigyorgott. Elég volt látnia a tenyérbemászó arckifejezését, hogy tudja, Mike éppen ezt akarta elérni a kötekedésével. Köszönete jeléül biccentett neki.

– Semmiség, de mondd meg Lilynek, hogy ezért tartozik nekem. Egész évben el kell látnia sütivel.

– Nem ígérek semmit, haver. Szerintem rád most legalább annyira ki van bukva, mint rám. – Néhány pillanat erejéig habozott, aztán mégis feltette a kérdést, ami Mikey monológja közben szöget ütött a fejébe. – És te jól átgondoltad?

Michael magabiztos mosolyra húzta az ajkát. – Jól.

Ashton megkönnyebbülve bólintott, bár nem is számított más válaszra. Búcsúzóul kezet fogott a barátaival, és hazasietett.

Lily a konyha padlóján ült, hátát a tűzhelynek vetette, és megállíthatatlanul zokogott. Nem akarta elhinni, ami történt. Túl sok volt, túl gyorsan, és képtelen volt gondolkodni. Ezek azonban csak üres kifogások voltak; a legnagyobb problémát a félelem jelentette. Félt, és ezért hülyeségeket csinált, és mind közül a legnagyobb baklövése az volt, hogy hagyta Ashtont elmenni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy ott legyen vele, a karjába zárja és megnyugtassa, hogy minden rendben lesz.

– Lils…

Az ismerős hang hallatán remény töltötte el, de csak akkor hitte el, hogy Ashton valóban visszajött, amikor felpillantott, és könnyein át meglátta a srácot, amint az ajtóban állva őt nézte. Ashton tartása és tekintete elárulta Lilynek, hogy a fiú is éppen annyira szenved, mint ő maga, és a tudat, hogy fájdalmat okozott neki, még jobban elkeserítette. A következő pillanatban azonban Ash már előtte térdelt, és két tenyerét könnyáztatta arcára simította.

– Sajnálom, Lils! Akkora barom voltam! Nem akartalak itthagyni.

– Nem tudtam összedugni a sütőt, pedig hoztam mindent, hogy kiengeszteljelek a kedvenc sütiddel. – Lily a hüppögések között mindent Ashtonra zúdított, ami az eszébe jutott. – De Mikey-nak nem volt igaza, nem tudok mindent megoldani. – Megtörölte a szemét, de azonnal újabb sírógörcs kapta el. – Nélküled én nem… És nem akartam, hogy elmenj, csak…

– Lils… – Ash magához ölelte őt, a haját, a hátát simogatta, ő pedig beszívta a fiú illatát, és már-már megnyugodott, de Ash hangja visszarántotta a valóságba. – Mi ez az egész? Napok óta furcsa vagy. – Ash eltolta őt magától, épp csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. Hosszan nézte őt, és Lily a könnyein át is tisztán látta, hogy a máskor vidáman ragyogó mogyoróbarna szempár elsötétül a szomorúságtól. Pontosan tudta, hogy Ash valami olyasmivel készül folytatni, amit nehezére esik kimondani. – Te ezt nem akarod, igaz? Nem akarsz összeköltözni.

Lily mindenre fel volt készülve, de erre nem. Egyetlen pillanatig gondolkodott azon, hogyan ronthatta el ennyire ezt az egészet, aztán eszébe jutott, hogy sokkal fontosabb helyrehozni a hibáit, mint merengeni rajtuk. – De igen, nagyon! Csak…

– Csak mi, Lils?

Ash feszült vonásai arról árulkodtak, hogy ezúttal nincs helye mellébeszélésnek, csak az igazságot fogadja el. Lily, hogy erőt gyűjtsön mondandójához, mélyet lélegzett, ám Ash szemébe így is képtelen volt belenézni. – Folyton az jár a fejemben, hogy ha állandóan együtt leszünk, rám unsz. Vagy idegesíteni fognak a szokásaim, vagy…

– Lily, Lily, Lily – próbálta Ash leállítani, de a lány még nem mondott el mindent, amit szeretett volna.

– Nem akarlak elveszíteni. – Lily ekkor a hitetlenséget, majd melegséget sugárzó zöldes-barna szempárra függesztette tekintetét, és újra kicsordult a könnye.

Ash a mellére vonta, és úgy ölelte, mintha az élete múlt volna rajta. – Ez nem fordulhat elő. – Ash megpuszilta a feje búbját, Lily pedig arcát a fiú nyakába fúrta, hogy még közelebb érezze őt magához. – Ismersz, és én is ismerlek. Mi nem játszmázunk, eddig sem tettük. – Megpróbálta felemelni Lily állát, de ő ellenállt. – Nézz rám, kérlek!

Amikor Lily belenézett a mély érzelmeket tükröző szempárba, Ash gyengéden végigsimított az arcán, hüvelykujja elidőzött az alsó ajka ívén. Lily arra számított, hogy megcsókolja őt, Ash azonban néhány árnyalattal mélyebb hangszínen folytatta: – Szeretlek, Lils. – Olyan egyszerűen, olyan magától értetődően mondta ki a szavakat, mégis akkora súlyuk volt, hogy Lily szíve csordultig telt. – Akkor is, ha épp előtör belőled a házisárkány. – Egy pillanatra vidámság csillant a szemében, de ugyanolyan gyorsan átadta helyét a bizonyosságnak. – Megtalálom a módját, hogy visszaváltozz az én Lilymmé. Csak beszélj hozzám, rendben?

Lily torkát a sírás szorongatta, képtelen volt válaszolni. Csupán hevesen bólogatott, és közelebb hajolt Ashtonhoz, hogy megcsókolja. Ajka sürgetően tapadt Ashtonéra, beszívta a fiú lélegzetét, és amikor érezte, hogy Ash viszonozza az ő heves érzelmeit, elmélyítette a csókot. Egyik karját a fiú nyaka köré fonta, a másikat a hátára csúsztatta, és felsőtestét az övéhez préselte. A lehető legközelebb akart kerülni Ashtonhoz, és amikor a srác a csípőjénél fogva az ölébe húzta őt, felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ruháik anyagán át is érezte Ash testének forróságát, vágtató szívverését, izmainak feszülését. Ujjai a pólója alatt kalandoztak, bejárták a fiú gerincének ívét, majd felkúsztak a tarkójára, és a hajába túrtak. Ashton szája a nyakára tapadt; forró lehelete megborzongatta, ajkának lágy érintésére lüktetni kezdett az öle, és halkan felnyögött. Élvezte a fiú karjának szorítását, ahogy teste körbevette az övét és betöltötte az érzékeit. Szerette hosszú ujjait, melyek most a hasán matattak, fel, egészen a melltartója szegélyéig, hogy egy lusta cirógatás után az ő izzó bőre helyett a konyhapult szegélyére tapadjanak. Ash, őt még mindig az ölében tartva, a bútorra támaszkodott és felhúzta magát, majd elindult a hálóban árválkodó matrac felé. Két csók között megszabadította Ash-t a pólójától, a következő pillanatban pedig elnevette magát, ahogy a matracra zuhanva a szivaccsal együtt arrébb csúsztak pár centit, és felborították az ott álló, üres dobozokat.

Ash heves mozdulatokkal, mégis nagy odafigyeléssel szabadította meg a ruháitól; minden egyes porcikáját végigcsókolta és simogatta, mintha először érne hozzá. Vágytól csillogó, mogyoróbarna tekintete bejárta teste domborulatait és hajlatait, aztán megállapodott az arcán. Mélyen a szemébe nézett, pillantása azt üzente, ő a világ legkívánatosabb, leggyönyörűbb nője, akit Ash valaha látott. Mindennél többre tartotta a szeméből sugárzó őszinteséget, miközben azt suttogta,” szeretlek”.

Lily szerette a tekintetét elhomályosító érzést, amikor Ash beléhatolt; az elégedettséget, ahogy betöltötte őt, a ritmust, melyre testük szinte elvált, majd minden lökésnél újra találkozott, ahogy a robbanásszerű remegéshullámot is, amely végigsöpört a testén, és Ashtonén halt el.

Jóleső borzongás futott végig a gerincén, ahogy bőrét alig érintve Ash titkos jeleket rajzolt a vállára, az oldalára, a csípőjére, majd a köldöke köré is, aztán erős karjával magához húzta, és újra a fülébe súgta, hogy szereti.

Elmosolyodott, amikor a fiú megpuszilta a halántékát, és igyekezett elraktározni a béke becses pillanatait, miközben Ash cirógatta és a hajába mormolta a közös életükről szóló álmait.

Kiélvezte a szüneteket, az egyre hosszabbra nyúló csöndeket, és amikor a fiú elaludt, lábát átvetette a csípőjén, arcát a nyakához simította, és még mélyebben befészkelte magát a karjába, mielőtt őt is legyűrte volna a fáradtság.

Lily arra ébredt, hogy mellette üres a matrac. Kinyújtóztatta sajgó izmait, és az oldalára fordult, úgy kémlelt körbe a sötét helyiségben. Fogalma sem volt, mennyi az idő, de a nyitott ablakon túl uralkodó sötétségből arra következtetett, hogy még jócskán éjszaka van. Azt gondolta, Ashton a mosdóba ment ki; lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a matracon halványan még érződő férfias illatot. Semmire sem vágyott jobban, mint a fiú megnyugtató jelenlétére, az ölelésére, arra, hogy hallja egyenletes szuszogását. Ash azonban percek múlva sem tért vissza.

Hiába is tagadta volna, a nyugalom és biztonság érzése, melyet a kibékülésük plántált belé, fokozatosan átadta a helyét az aggodalomnak. De Ash nem tenné ezt vele, igaz? Nem hagyná el az éjszaka közepén, alig pár órával az után, hogy a szerelmét bizonygatta. Persze, hogy nem. Ash megbízható és egyenes férfi, akinek lehet adni a szavára. Nem is csak az ígéreteiről volt szó: Ash minden mozdulata, érintése, gesztusa és pillantása azt üzente, hogy szereti őt. Márpedig ő ismerte Ash-t, és tökéletesen megbízott benne. Ashton nem hagyta el őt. Miközben mindez végigfutott az agyán, megkereste és felvette a bugyiját, magára húzta a pólóját, majd az ajtóhoz botorkált. A folyosóra lépve halk, de ismerős nesz ütötte meg a fülét. Csendesen elsétált a konyháig, és megállt a boltíves bejáratnál.

Ashton mezítláb, egy szál farmerban, neki háttal állt, és fel-le görgette a festőhengert a falon. Lily néhány másodperc erejéig csak nézte a fiút, ahogy dolgozik; az izmai hullámzásában gyönyörködött, az erős karjában, mely nemrég még olyan gyengéden tartotta, most azonban biztosan vezették a hengert, és minden egyes mozdulatra megfeszültek. Aztán ellökte magát az ajtókerettől, hangtalanul a srác háta mögé surrant, és egész testével a hátához simult. Arcát a két lapockája közé fektette, és átkarolta a derekát.

Ashton összerezzent, de néhány pillanat múlva újra egyenletesen vert a szíve. – Megijesztettél, Lils. – Hangja elárulta, hogy mosolyog. – Miért nem alszol?

– Felébredtem, és nem voltál mellettem. Mit csinálsz itt ilyenkor?

– Nem tudtam aludni a melegtől. A tűzhelyet már bekötöttem, de még bőven van munka.

Lily szívét melegség járta át, amikor arra gondolt, mennyi mindent megtesz érte Ash.  Homlokát a fiú hátának döntötte, majd megcsókolta a munkától felhevült bőrét. – Segítek. Segíthetek, ugye?

Ash lerakta a hengert, a lány felé fordult, és ajkát a homlokához érintette. – Persze. – Nagyot sóhajtott. – Nem lett volna szabad megfosztanom ettől téged. Sajnálom, Lils! Mindkettőnk otthona lesz…

– Már most is az – vágott a szavába Lily. Belenézett a gyengéd pillantású szempárba, és elöntötték az érzelmek. Karját szorosan Ashton dereka köré fonta, testét az övéhez préselte, arcát a nyaka és a kulcscsontja találkozásához fúrta. Hangosan fújta ki az addig visszatartott levegőt. – Annyira szeretlek! – Halványan elmosolyodott, és míg Ash a hátát cirógatva viszonozta a vallomást, ő lábujjhegyre állt, és egy forró csókkal fejezte ki érzelmeit.

Tökéletes összhangban végezték a munkát. Ashton a plafon felső, míg Lily az alsó részét festette le, együtt takarítottak, és a bútorokat is közös erővel tolták a helyükre. Mire mindent elmostak és elrendeztek, hajnali négy is elmúlt. Kimerülten bújtak össze a matracon. Az sem érdekelte őket, hogy izzadtak, por és festék borítja a testüket és a ruháikat – egy perc múlva már aludtak.

Lily édesanyja pontban reggel nyolckor kopogtatott lánya új lakásának ajtaján. Végigsimított frissen festett haján, majd a szoknyáján is. Az utóbbi időben egyre jobban hasonlított régi önmagához – na, nem a férjének megfelelni akaró, görcsös és boldogtalan önmagához, hanem a házassága előttihez. Csinosnak érezte magát, függetlennek és mindenekelőtt boldognak. Az élete új fordulatot vett: új állást kapott, mely többet fizetett, mint az előző, új barátokra tett szert és udvarlója is akadt, bár korábbi, negatív tapasztalatai miatt nem bátorította a férfit. A világában minden rendben volt, mégis az tette igazán boldoggá, hogy Lily végre beengedett egy fiút az életébe. Nem is akármilyen fiút! Ashton megbízható volt, udvarias, és ami a legfontosabb: mindennél jobban szerette Lilyt.

Bár nehezére esett elszakadni a lányától, örömmel töltötte el a gondolat, hogy végre éli az életét, nem csak vegetál. Ő maga is éppolyan izgatott volt Lilyék összeköltözése miatt, mint a lányáék, és teljes szívéből drukkolt nekik, hogy élvezzék a közös életüket.

Lilyék azonban még mindig nem nyitottak ajtót, ezért újra kopogott. Remélte, hogy nem egy légyott közben zavarja meg őket, már csak azért is, mert erre nem volt idejük. Még át kellett hordaniuk a holmijukat, és a lánybúcsúra is fel kellett készülniük.

Kulcs fordult a zárban, majd résnyire nyílt az ajtó. Ashton éppen akkor húzta le a mellkasán az előző napi pólóját. Elfojtott egy ásítást, beletúrt kócos fürtjeibe, és fáradtan elmosolyodott, miközben üdvözölte és beinvitálta őt.

A fiú bőrét festékfoltok pettyezték, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és amikor észrevette, hogy ő a külsejét méri fel, zavartan a hajába túrt.

– Elnézést, hogy még nem készültünk el. Hajnalig dolgoztunk, és elfelejtettünk ébresztőt állítani.

Közben Lily is előkerült, aki legalább olyan rosszul festett, mint Ashton.

– Bocs, anyu, inkább nem ölellek át. – Grimaszolva nézett végig magán. – Na, hogy tetszik a lakás? Szerintem egész pofás lett.

Az asszony végigjárta velük a lakást, és el kellett ismernie, hogy szép lett, mégis inkább a fiatalok viselkedése ragadta meg a figyelmét. Nyúzottak voltak, koszosak, talán kissé büdösek is, de elégedettek és boldogok. Nézte őket, ahogy büszkén mutogatták a helyiségeket, és közben – talán tudtukon kívül is – folyton megérintették egymást. Ragyogott a szemük, amikor egymásra néztek, fülig ért a szájuk, vagy csupán egy-egy titkos mosolyt osztottak meg. Máris sokkal szorosabb volt közöttük a kapocs, mint addig bármikor, és bár furdalta az oldalát a kíváncsiság, mi történhetett egyetlen nap alatt, mégsem kérdezett rá. Megelégedett a tudattal, hogy a lánya boldog.

Egy gyors zuhany után Lilyék átöltöztek, megitták a lány anyjától kapott kávét, és nekiláttak áthordani a holmijukat. Mag és Calum is segített a pakolásban, így délutánra elkészültek. Persze még rengeteg tennivalójuk lett volna, sok tétel hiányzott a háztartásból és a mindennapi életükhöz is, de az alapvető bútorok, háztartási eszközök és élelmiszerek a rendelkezésükre álltak, és ez egyelőre elegendő volt számukra.

A lányok a délutánt sütéssel és főzéssel töltötték, míg Ash és Cal az elektronikai berendezéseket üzemelték be, aztán a Mikey-val, Luke-kal és még néhány sráccal kiegészült férfiszakasz elindult az éjszakába, a legénybúcsúra.

Lily új otthonában látta vendégül Sophie-t, Laurent, Angie-t, Sophie húgát és természetesen Maget. Nem terveztek őrült bulit, táncos fiút vagy szerencsejátékot, inkább beszélgettek, ivós játékokat játszottak, régi videókat és képeket nézegettek, és rengeteget nevettek. Sophie-t, a húgát, Maget és Angie-t a lakás helyiségeiben szállásolta el, míg ő Laurennel az erkélyre vitt ki egy-egy hálózsákot. Meleg volt, de lengedezett egy kis szellő, az éjszakai égbolt pedig csodálatosan festett. Holtfáradtan kémlelte a csillagokat, és hálát adott az égnek, hogy az a nap is véget ért. Alig várta a másnapi ceremóniát, ahol újra láthatja Ashtont.

Sophie káprázatos menyasszony volt, Ash szeme azonban csak Lilyt látta. A lány fáradt volt, ezt biztosra vette, mégis, úgy ragyogott a szeme, mint senki másnak, sugárzó mosolya bárkit elbűvölt volna, visszafogott, ennek ellenére csinos pezsgőszín ruhája kiemelte csodás alakját és tökéletes bőre karamell színét. Minden idegszálával a lányra hangolódott, figyelmesen követte a legapróbb rezdülését is. Kívánta őt, jobban, mint valaha. Alig várta, hogy kibújtassa abból a rafinált ruhából, és olyan helyeken érinthesse meg, amelyekről más férfiak csak álmodhatnak. Rajta kívül senki sem tudhatta, milyen puha a füle mögötti bőr, mennyire csiklandós a csípője, milyen bársonyos tapintású a belső combja és mennyire érzékenyen reagál feszes melle a legapróbb érintésre is. Senki sem tudhatta, csakis ő. Ő volt az egyetlen férfi, akit Lily igazán közel engedett magához, akiben megbízott, akire támaszkodott, akit szeretett – és ez végtelen büszkeséggel töltötte el. Már hosszú ideje együtt voltak, néha mégis nehezére esett elhinni, hogy kiérdemelte és megkapta Lilyt. Pontosan ezért örült minden egyes újabb együtt töltött napnak. Tudta, hogy sosem veheti készpénznek a kapcsolatukat, hogy keményen meg kell dolgozniuk a boldogságért, de abban is biztos volt, hogy egy nap, talán nem is olyan sokára, ő szeretne ugyanott állni, ahol most Michael, ő szeretne biztos kézzel gyűrűt húzni Lily ujjára. Addig is minden nap elmondja a fogadalmát a lánynak, hogy szereti és mindentől megvédi.

Lily pillantása találkozott az övével, és akármilyen klisésnek tűnhet is, a fogadalom végéig nem is eresztették egymás tekintetét. Lily rámosolygott, ő viszonozta a gesztust, aztán újra Sophie-é és Michaelé lett minden figyelmük, csak egyenletesen, mégis erőteljesebben dobogó szíve jelezte, hogy egy része mindig Lilyé, mert a lány befészkelte magát az életébe, beivódott a bőre alá, bevette magát a gondolataiba, de leginkább helyet bérelt magának a szívében.

Kép forrása: Forestina-Fotos